My family 

Sokáig úgy éreztem, hogy Isten a tenyerén hordoz, hiszen volt három csodálatos gyermekem, jó munkám és még az alkoholista férjem mellett is kialakítottam az önálló életünket... Igyekeztem kompenzálni azt, hogy sosem voltunk igazi család... Nem voltak közös vasárnapi ebédek, nem voltak közös programok, mert én a kocsma és a játékgépek helyett inkább a Balatonra vagy a Velencei tóhoz, játszóházas Mc' Donaldsba vittem a gyerekeket... Naivan azt hittem, hogy azzal, hogy évente egyszer közös tengerparti nyaralást szerveztem, ahol az apjukkal lehettek egy teljes hétig, a jó ügy érdekében cselekedtem... Utólag visszagondolva, borzalmasak voltak ezek a nyaralások,  minden pillanatban arra figyelni, hogy a helyét nem találó apjuknak megfeleljenek, ha sétáltunk némán bandukoltak "haptákba állva" mögötte, én pedig mint egy börtönőr feszülten figyeltem Őket, hogy nehogy valamivel elrontsák, elrontsuk az apjuk egyébként is rossz kedvét... Bár ha jól meggondolom mégsem vagyok naiv és tényleg volt némi haszna... Hiszen a "kisebbik" fiam úgy kezdte 20 évesen az angliai életét mintha mindig is itt élt volna... Hiszen könnyesre nevettem magam amikor múlt évben a lányom előadta a gyermekkori élményét a visítozva örömködő rajztanárjáról, amikor megkérdezte a nyolcadikos osztályt Gaudiról és Ő tudta a választ, mert a saját szemeivel látta a Sagrada Familiát... 

Aztán már nem éreztem, hogy Isten a tenyerén hordoz... Úgy éreztem elhagyott, amikor elindultam a pokol legmélyebb bugyrába vezető úton... 

Huszonegynéhány év után, amikor belefáradtam, hogy ha a gyerekeimnek otthont szeretnék, akkor magamnak kell előteremteni, és gyakorlatilag egyedül vásároltam Gyomán lakást, amikor belefáradtam, hogy a fizetésem a budapesti albérletre és rezsire megy el, mikor belefáradtam, hogy a "családfő" időnként a hűtőre vetett 10 ezer forintjából kell megélnünk, amikor belefáradtam, hogy éjjel támolyog haza "munkából", amikor belefáradtam, hogy hetekig "vidéken dolgozik", amikor belefáradtam, hogy a gyerekeinek egy zoknit sem vásárolt soha, amikor belefáradtam, hogy feketén dolgozik, amikor belefáradtam, hogy Sopronban a Nyugat Magyarországi Egyetemi tanulmányaim alatt a postás vendégszállón rémálmaim voltak, mert a gyerekeim otthon voltak egyedül mert az apjuk mégsem tudott hazamenni hozzájuk arra a két napra sem, egyszer csak feladtam... Úgy döntöttem, hogy "haza" költözünk Gyomára, ahol öt év örökké vidám hétvégéit töltöttük, amit a gyerekekkel a két kezünkkel újítottunk fel, rendeztünk be... 

Sosem felejtem el az indulás pillanatát... Hiszen azon a napon haltam meg...

A gyerekekkel napok, talán hetek óta készültünk, s elérkezett az indulás pillanata... A legkisebb fiam 9 éves volt, a nagyobbik 15, a lányom 18... A ház urát nem érdekelte, hogy távozunk, hogy az autómba dobozokban hordjuk le az életünket, azonban amikor a telefonomat - amit ő használt - magamhoz vettem hirtelen minden megváltozott... 

Megszállottan akarta megakadályozni, hogy a telefont magammal vigyem... Amikor az ajtónál álltam és kiakartam nyitni megragadta a karomat.... Mégsem a "férfikéz" szorítása volt ami elvette az erőmet... A 14 éves fiam abban a pillanatban közölte, hogy nem jön velünk, az apjával marad... Akkor fel sem fogtam mit jelent ez... A nemzője közben olyan szorosan markolta a karomat és rántott meg, hogy a lakótelepi lakás kilincse kiszakadt az ajtóból és a kezemben maradt...

A 9 éves fiam zokogott és kérte, hogy induljunk már, a lányom sírt, a 14 éves fiam csöndben állt... A 9 éves hősöm amikor az apja nem figyelt, kinyitotta az ajtót és oda kiáltott 'Anya gyertek!!" Gyorsan kiszaladt, én is kirántottam magam - kezemben a telefonnal - a férjem szorításából és kirohantam, de mielőtt a lányom is kijöhetett volna csapódott ajtó...

A kilencévesem sokkot kapott és levegő után kapkodva, üvöltve zokogott, az ajtó mögött a lányom sírt pánikba esve... Bekiabáltam, hogy tartson ki, rendőrért megyünk és hamarosan Ő is szabad lesz... A fiammal a rendőrőrsre futottunk, ahol nem hagyott szóhoz jutni... Kilenc évesen miközben a mellkasa hatalmasat ugrott előre minden levegővételnél, elfúló hangon kérte a rendőröket, hogy segítsenek, mert az apja fogva tartja a testvérét, nem engedi ki a házból... A rendőr tőlem is megkérdezte, hogy mi történt, és hogy a lányom szabad akaratából maradt e az apjával... A 9 éves fiam reakciója és a válaszom végül meggyőzte és elindultak velünk, hogy a lányomat kiszabadítsák...

Amire végül nem került sor, mert a parkban a házsor felé haladva a zokogva jött velünk szembe... A rendőrök megkérdezték, hogy mi történt, majd miután elmondta a parkolóig kísértek bennünket... Látván, hogy milyen állapotban vagyunk mindhárman, próbáltak lebeszélni az utazásról, de egyetlen vágyunk volt, onnan el...

Alig indultunk el, a kilencévesem a hátsó ülésen elaludt, a lányom pedig a telefonban - amiért az apja "ölni tudott volna" - olvasgatta az üzeneteket... Benne valószínűleg nagyobb robajjal omlott össze a világ, mint bennem, amikor a szerelmes üzeneteket és az akkor még ismeretlen nő által írt bevásárló listát megtalálta...

Értelmet nyert, hogy miért éhezünk mi... Mert máshová vásárol... Miért dolgozik heteken át vidéken... Mert máshová megy haza... Két éven át jártunk Pestről Gyomára és vezettem több száz kilométert boldogan... Ez az út más volt... Esett az eső, hullottak a könnyeim... Akkor tudatosult bennem, hogy a fiam nem jött velünk... Miközben a nagy kanyarban előztem, arra eszméltem, hogy két lámpa égeti a nedves retinámat... Egy másodperc töredéke alatt végigfutottak az agyamon a lehetőségek és azok várható eredményei... Visszasorolni nincs idő... Az előzést befejezni nincs idő... Az egyetlen választásom maradt... A sötétben, az esőben a szemközti sáv 2 méter széles padkájára kormányozni az autót úgy, hogy ne az árokban bukfencezzünk...

Ma is hiszem, hogy Angyalok fogták a kezem, amikor elrántottam a kormányt és miközben a hatalmas kamion visító dudával elsüvített mellettünk, a lányom arcán kiülő halálfélelemmel a lelkemben letettem az autót a salakos keskeny útpadkán... Túléltük, egy hajunk szála nem görbült meg, az autón sem esett egy karcolás sem... De a lelkem akkor meghalt... 

A lelkem meghalt, zombiként léteztem tovább, képtelen voltam feldolgozni, hogy a fiam az apját választotta - hiszen azon túl, hogy tizenévesen feketén építkezéseken dolgoztatta Őt, más kapcsot nem láttam köztük sem - de a másik két gyermekem miatt tovább kellett élnem...

Akkoriban a Budapesti Postaigazgatóságon dolgoztam... Az igazgató helyettes Asszony azonnal a segítségünkre sietett és rendkívüli áthelyezéssel Nagykovácsiban munkát - én postavezető, a lányom kézbesítő - és szolgálati lakást kaptunk...  Ahonnan hamarosan tovább költöztettek, miután már a lányom is sokkosan kiabálta az apjának Nagykovácsi főterén, hogy hagyjon békén minket, tűnjön el az életünkből, miután mindenhol - gyermekorvosnál, boltban, utcán - részegen zaklatott bennünket...

Az Igazgató helyettes minden követ megmozgatva végül Csemőn talált nekünk szolgálati lakást, a férje pedig segített a szerelési munkálatokban és a berendezésben is... Nehezen találtunk magunkra... Leginkább a kilencévesem... Az apjuk tovább könyörgött, fogadkozott, végül két hónap után visszaküldte a másik fiamat is... De a lelkem már nem kelt életre... Zombiként autóztam naponta Pestre dolgozni, majd mentem haza esténként a hideg lakásba az üres életünkbe... Végül a sok fogadkozás után visszaköltöztünk...

Az életünk azonban már sosem lett a régi... Már nem csak zombiként éltem, nem csak belefáradtam a hamarosan visszatért klisékbe, de már a férjem látványától, érintésétől is undorodtam... Akkor már volt internetünk, így a virtuális világba, a játékba menekültem... Ahol megismertem egy nálam tizenévvel fiatalabb férfit... Akkor már mindegy volt ki, kézzel - lábbal menekülni akartam, így újra elköltöztem a két gyerekkel, az, hogy a fiam nem jött velünk, már nem volt hová padlóra küldjön, hiszen rég ott voltam... Négyen - a lányom, a fiam és a párom - költöztünk Dunaharasztiba egy kis parasztházba... 

Újra kezdetét vették a zaklatások... A férjem bepakolta a vele maradt kamasz fiamat a kocsiba és hol a ház előtt álltak meg, hol az iskola előtt... Ezek a látogatások, zaklatások mások voltak mint korábban... Megvadult bikaként tombolt... Hamar szembesültem azzal is, hogy ujdonsült párom a munkánál többre értékeli a számítógépes játékokat és a virtuális flörtöt, így míg én dolgoztam Ő otthon élte a saját életét aminek vajmi köze volt hozzánk...

A lányom a munkatársával egy kézbesítő sráccal - akiről nekem főnökeként nem igazán volt jó véleményem - járt, aki hol egyedül, hol a barátjával jelent meg Harasztiban nálunk... Bár továbbra is zombiüzemmódban léteztem, azt érzékeltem, hogy a lányomra milyen hatással van az új párja... Kedves vagány csajból hirtelen nővé akart válni, aminek szemmel látható jelei is voltak, s amit szóvá is tettem...

A lányom akkor már másik vágányon haladt, amit csak én nem vettem észre... Láttam én, hogy a páromat kiröhögik, kigúnyolják, vagy hogy ha Ő főzött, a mi tányérunkra fele adag étel került mint a sajátjukra, de a szemem akkor nyílt ki egycsapásra amikor egyik nap munkából hazatérve üres, kipakolt házat találtam... 

Eltűnt a lányom, a fiam, a 200 ezerért a magánnyugdíjpénztáramból összerakatott számítógép... Eltűnt a "párom"...

A főbérlőtől és később a Gyámhatóságtól tudtam meg mi történt... Miután én elmentem dolgozni, mindig haza telefonáltam, és a párom keltette a fiamat, hogy az iskolába menjen... Aznap a telefonom eltűnt, így a szokásos hívás elmaradt... Napok óta szervezték, a telefont eldugták, így a gyerek önállóan ment iskolába... Szándékosan alsónadrág nélkül... Majd megjelent az apja, elmentek a gyámhatóságra és közösen bebizonyították, hogy alkalmatlan vagyok a gyerek nevelésére... 

Nem tudom hogy lehet kétszer meghalni, de nekem sikerült... Mit érdekelt már akkor, hogy a férjem a páromat saját maga szállította haza Győr mellé, hiszen a számítógép eltűnt, nem volt miért maradnia, örömmel vette a felajánlott segítséget... Már az sem érdekelt, hogy a lányomban csalódtam... Már semmi nem érdekelt... Egyre többet gondolkoztam rajta, hogy legyek öngyilkos...  Tiszta pillanataimban az agyam még működött és hinni akartam, hogy nem válhattak a gyerekeim ilyen érzéketlen lényekké, hogy az anyjukat aki szülte - és gyakorlatilag egyedül felnevelte Őket - így eldobják... Végül az undoromat leküzdve felhívtam a férjemet, hogy nem tudok a gyerekek nélkül élni és visszamegyek hozzá...

Nagykovácsiban egy hatalmas de annál borzalmasabb lakatlan épületben találtam rájuk, amiben nem volt konyha, ha főzni akart aki épp benne élt, akkor kinn az udvaron lelépcsőzött az emeletről és a fűtetlen alagsorban megtehette... Ami azonban igazán felkavart, az az volt, amilyen állapotban az idősebbik fiamat megláttam... Egy pici asztal előtt ült, a lába mellett egy régi ócska számítógép, előtte a monitor és kosz... Dohány csikkek, napraforgó, cigis dobozok, üdítős üvegek és borzalmas füst...

Azalatt a pár hónap alatt amíg az apjával élt, abbahagyta az informatikus szakközép iskolát, éjjel nappal csak dohányzott és gépezett... Amit az apja támogatott, mondván minek az iskola, majd dolgozik vele... És ha rátudta venni, ha feltudta kelteni, vitte magával a fekete munkáira...

Egyik nap, amikor egyedül voltam otthon, a számítógépen a mentett fájlokat nézegettem, egy messenger üzenetet találtam... Az idősebbik fiam beszélgetett benne a lányom barátjával... Ahogy olvastam örökre a lelkembe égett... A lányom barátja azt tanácsolta a 15 - 16 éves fiamnak, hogy ne engedjenek vissza engem, akkor hawaii lesz az életük az apjukkal, és a fiam bőszen egyetértett vele...

Világcsúcs... Harmadszor is meghaltam... De most végleg... Kővé változtam... Megfogtam a számítógépet kivittem a lakásból és ledobtam az erkélyről...  Amikor haza értek a fiam őrjöngve kérte rajtam a számítógépet, én a lányomon a párja szavait... 

A lányom hamarosan a fiújához költözött, mi pedig Pestre, arra a lakótelepre ahol korábban 10 évig laktunk... De már nem volt kedvem élni... Egyre rosszabbul lettem, elvesztettem az érdeklődésemet a külvilág iránt, a lelki fájdalom már testi tünetekben is megnyilvánult, állandó mellkas fájdalommal éltem... A munkám elhanyagoltam, képtelen voltam koncentrálni... Az Igazgatóhelyettes jobban hitt bennem, mint saját magam, megpróbált beszélni velem, de már az sem segített... Végül miután már semmi hasznomat nem vették, munkát keresett nekem nagypostán... Ott még vegetáltam egy ideig, majd nem amikor már felkelni sem tudtam, nem mentem többet dolgozni... 

Később már nem csak élni nem volt kedvem, de minden este azért imádkoztam, hogy ne ébredjek fel többet... A férjem akkor már mással élt, a gyerekkel telefonon tartotta a kapcsolatot, számoltatta be Őket minden mozdulatomról, kivel és mit beszélek... Az idősebb fiamat rávette, hogy kémprogrammal minden beszélgetésemet lementse neki és amikor hetente egyszer eljött, elolvasta... Minden látogatása ugyanúgy zajlott... A fiúk a kisszobában interneteztek, én feküdtem élettelenül, felém állt és simogatni kezdett, majd megfordított és a négykézlábra állított, hogy az ágy mögé állva, a nadrágját letolva közösüljön velem... Amikor végzett felhúzta a nadrágját, letette a pár ezer forintot, amit hozott, majd átment a fiúkhoz a kisszobába hogy a telefonomat és a netes beszélgetéseimet elolvassa velük... Én pedig miközben bűzlöttem az ondótól, összeestem az ágyon és álomba sírtam magam... 

A rokonaimat megkértem, hogy írassanak fel nekem altatót, mindegyiket külön - külön, remélve, hogy lesz erőm mindet bevéve örökre elaludni... Végül elmaradtak a látogatások én pedig "életben maradtam"... 

Egyszer a lányom meglátogatott minket... Amikor a lakásba belépett és rám pillantott, láttam a szemében a döbbenetet... Nem sokkal később interneten "beszélgettünk" és lekezelően számon kért... Bennem pedig felrobban valami... Elkezdtem neki leírni, hogyan "élünk", nem eltitkolva azt sem, hogy az apja hogy erőszakolt meg hónapokon keresztül miközben magatehetetlen élőhalott voltam... Ő pedig végig sírta az egészet... 

Hogy később milyen szerepe volt abban, hogy megszabadulnak tőlem, ma sem tudom... Amikor az albérletet felmondták mert bár a férjem a titokban 45 ezerért kiadott gyomai lakásunk bérleti díját felvette, a pesti 50 ezres albérletet nem fizette, bepakolt minket az autójába és levitt Gyomára... Akkor derült ki, hogy a bérlő már nem lakik ott... Miután lelakta, és a közüzemekben hatalmas tartozást halmozott fel és azokat a szolgáltatók kikapcsolták, idős otthonba vonult... A férjem kitett bennünket, épp csak a csomagokat segített felhordani a lakásba, majd közölte, hogy majd visszajön értünk és indulni készült... Tudtam, hogy hazudik, és ha hagyom elmenni, nem látjuk többet, ezért utána rohantam és beültem a kocsi hátsó ülésére, hogy felmegyek vele Pestre és a lányommal beszélek, a segítségét kérem, hogy új életet kezdjünk, talpra álljunk... Kiabált, hogy szálljak ki, de nem tágítottam... Nem tudtam a tervükről, nem értettem miért olyan ideges... Kinyitotta az ajtót ahol ültem, megfogta a karom és elkezdett kifelé rángatni, de nem sikerült... Ekkor az első ajtónál behajolt az autóba, hogy az ablakban bámuló szomszédok és az utcán álló fiam ne lássa és elkezdte a fejem ököllel ütni... Sikoltva kértem a fiamat, hogy hívja a rendőröket, de meg sem mozdult csak nézett... Végül az ablakból a szomszéd szólt ki, akkor a férjem beugrott és gyorsan elhajtott... Velem a hátsó ülésen... Pesten megállt valahol és megvárta míg kiszállok, majd elindult...

A lányom munkahelyére mentem, de nem dolgozott, így üzenetet hagytam neki, hogy ott várom... Amikor megérkezett elmondtam, hogy mi történt és kértem segítsen, had húzzuk meg magunkat nála, munkát keresek és elköltözünk... Hát nem arra a válaszra számítottam ami a száját elhagyta... Közölte velem, hogy már minden el van rendezve, a fiúkat az apja magával viszi, én pedig menjek vissza Gyomára... Közben beesteledett, ezért kértem, hogy had aludjak náluk egy éjszakát és reggel leutazom, de azt válaszolta, hogy nem lehet, mert nincs náluk hely és a párja különben sem engedné meg... De ad vonatjegyre pénzt...

Az éjszakát az állomásokon töltöttem, reggelre értem haza... Ahol az akkor 19 éves idősebbik fiam közölte velem, hogy igaz amit a lányom mondott, az apjuk vissza fog jönni  értük majd... Tudtam, hogy az mit jelent számukra... Az esélyét is elvesztik annak, hogy normális ember váljon belőlük, a fekete munka és alkoholizmus vár rájuk is... Felhívtam a férjemet és megpróbáltam meggyőzni, hogy vigyen vissza Pestre minket, keressen nekünk albérletet és rendbe hozom az életünket... Az élettársának valószínűleg nem tetszett az ötlet, hogy a két gyerek oda költözzön, mert a válasz meglepett, azonnal beleegyezett... Csak addig kell ott maradnunk amíg albérletet talál... Kértem, hogy a gyomai rokonokat hívja fel, hogy addig amíg ott kell lennünk, had menjünk hozzájuk, hiszen nincs sem meleg víz, sem gáz, sem fürödni, sem főzni nem tudunk... Kis idő múlva visszahívott... A rokonok nem engedik, hogy a hozzájuk menjünk... Miattam... 

Elgondolkoztam, hogy mit mondhattak rólam, ami miatt a gyerekektől is megtagadták, hogy segítsenek, hiszen tudták, ha én nem megyek, Ők sem... Milyen szörnyeteg híremet keltette a családom, ha azok az emberek akiket éveken át pénzeltem, aki gyerekének a ballagását én finanszíroztam, mert egy fillérük nem volt, akinek a lányát Spanyolországba vittem nyaralni, akiknek élelmiszert vásároltam, hogy legyen mit enniük, megtagadták tőlem, és így a gyerekeimtől a segítséget...

A másik rokon azonnal befogadott minket... Az a rokon, akit hozzám hasonlóan, lenézett, kigúnyolt, megvetett a férjem családja... Három hetet laktunk náluk, majd a lányom által talált vályog házba költöztünk... A rokonoknál kialakított rendszerességet folytatva az életünk kezdett helyre jönni, a 19 éves fiam a postán kezdett dolgozni, én pedig amíg nem találtam munkát, bukásra álló rokon gyerekeket tanítottam matematikára, ételért, bútorokért, majd egy munka közvető cégen keresztül nyomdákban dolgoztam... 

A tanításért kapott bútorokat már a szép új háromszobás albérletbe vittük, amit azután kerestem, hogy annyi pénzt "összedolgoztunk", hogy a kauciót kitudjuk rá fizetni...

Mindhárman talpra álltunk, az idősebb fiam barátnőt talált, a fiatalabbik az intézetis barátaival építette újra a kapcsolatát, és hozta haza hol egyiküket, hol másikukat... Boldog voltam, mert a kedves lány jó hatással volt az idősebbik fiamra, s büszke voltam a másik fiamra, mert ha csak pár napra is családot adott a szülők nélkül felnőtt barátainak...  De a legnagyobb örömet az okozta, hogy újra család lettünk, család ahová a gyerekeim hazahozták a számukra fontos embereket...

Teltek a hónapok, eltelt néhány év, az apjuk ahogy előtte, úgy később sem kereste a fiúkat, a fiatalabbiknak időnként pénzt adott, ha az odament az építkezésre, ahol épp az apja dolgozott...

Az életünk egyre jobban alakult, dolgoztam, tanítottam, rokonokkal kirándultunk, és este honfoglalóztam... Az internetes társkereséstől alapjáraton a hideg rázott, hiszen ott mindenki annak mutatja magát amit a másik - tíz - látni hallani akar... Úgy egyáltalán, az internetes kommunikációtól a hideg rázott, nem is voltam a honfis csetesek kedvence... Játék közben néha beszélgettem, azt gondolván, hogy a játékosok minden hátsó szándék nélkül, tényleg játszani vannak ott... Ebben a hitben voltam akkor is, amikor egy apuka beszélgetést kezdeményezett velem, majd egymás után nyitotta a szobákat a kisfiával ahová mindig behívtak... A kisfiú hamar kötődni kezdett hozzám, minden este azonnal rámírt Facebookon ha beléptem, és hívott honfoglalózni... Játék közben hármasban, majd játék után az apjával kettesben beszélgettünk...  olyankor mindig panaszkodott, hogy Őt a fián kívül senki nem szereti, és ha találna valakit akkor összekötné vele az életét... Bár nem kerestem társat, végül néhány hónap ismeretség után találkoztunk, hol én utaztam le Zalaegerszegre, hol Ő hozzám Pestre, végül hozzánk költözött... 

A költözés napján  - látva, hogy egy búcsúlevelet hátrahagyva titokban hagyta el a családját - szembesültem azzal, hogy koránt sem az az ember akinek gondoltam, illetve akinek mutatta magát, de már nem volt visszaút... A gyerekeimnek természetesen nem mondtam el, sőt elkövettem azt a hibát, hogy nem létező jó tulajdonságokkal ruháztam fel... Igyekeztem közös programokat szervezni, a fiúkkal együtt mentünk vásárolni, együtt ültünk asztalhoz ha vacsoráztunk, a gyerekek egy addig nem ismert helyzetben találták magukat, igazi családjuk lett, ha nem is az apjuk, de férfi is ült az asztalnál... 

Arról fogalmuk sem volt, hogy én mennyire őrlődöm belül, hogy egyre gyakrabban vannak rosszulléteim, nem alszom, mert az elmém nem képes kezelni a skizofrén helyzetet, hogy a páromat hol annak látja ami, hol pedig egy általam nem létező tulajdonságokkal felruházott személyt, akinek szerettem volna, hogy a fiaim lássák... 

Az idősebbik fiam közben szakított a barátnőjével, majd nem sokkal később egy közel 10 évvel idősebb nőt mutatott be, majd kérdezte meg, hogy oda költözhet-e hozzánk... Így tovább bővült a családunk... Már hatan ültünk az asztalnál... Hangos nevetés, jókedv jellemezte az együtt elköltött vacsorákat... 

Elérkezettnek láttam az időt, hogy beadjam a válópert és elváljak a férjemtől... A gyerekek nem tudták hol él az apjuk, a címét nem tudtam megadni, így a bíróság ügygondnokot rendelt ki a képviseletére. Mivel kiskorú gyermeket jelöltem meg a beadványomban, a fiamat tanúként idézték be, aki vidáman válaszolgatott a bíró kérdésére... Amikor a bíró megkérdezte tőle, hogy tudja e miért van itt, a fiam lazán válaszolt, hogy persze, "anyukám és apukám papíron való élválása miatt", mindenki arcára mosolyt csalva... Majd a kérdésre, hogy mit ért ezalatt, elmondta, hogy az apja 5 éve nem él velünk, nem tudja hol él az apja, egyszer volt náluk, de akkor az apjával mentek és nem figyelte az utat... A kérdésre, hogy a válást követően kivel szeretne élni, határozottan és azonnal mondta, hogy anyukámmal... A bíró végül megkérdezte, hogy a telefonszámát megtudja e adni... Miután a fiam odaadta a bíró felhívta és tájékoztatta, hogy a válóper van folyamatban és két hónap lesz a következő tárgyalás...

Valami beépített radar lehet a férjem agyában, mert amint új párom van, vagy a gyerekek boldogok, akkor azonnal elkezdi az életünket szétrombolni... Amint tudomására jutott, hogy beadtam a válópert, elkezdte a gyerekeket pénzelni... Az idősebbik fiam akkor már nem állt vele szóba, mert megunta, hogy a telefont a fülétől tisztes távolságba tartsa órákig és még úgyis hallja az alkoholtól rekedt hangját ahogy kiabálva engem szid neki, de a fiatalabb időnként találkozott vele, hogy átvegye a pár ezer forintot amit adott nekik... 

Amint megtudta, hogy elakarok válni, hirtelen megtízszerezte az összeget, amit persze ledolgoztatott az építkezéseken a kisebbik fiával és közben átmosta az agyát is...  Az idősebbik fiam élettársa - akiről később kiderült, hogy antidepressánson nyugtatókon közel egy évtizede élő mentális beteg - meglátta a fantáziát a fiúk apjában és a hirtelen csöpögni kezdő pénzben és Ő is csatlakozott az agymosáshoz... A fiatalabbik fiamat nem csak ellenem és a párom ellen hangolta - megragadva annak minden látható és érezhető negatív tulajdonságát - de titokban drogot is adott neki(k)... Aminek hatására a személyisége elkezdett megváltozni... Már nem ettek velünk az asztalnál, amint tálaltam, fogták a tányérjaikat és bevonultak a szobájukba, és ott vacsoráztak... Minden idejüket a szobába bezárkózva töltötték, ahonnan sokszor hangos nevetés szűrődött ki... Aminek az okát akkor még nem tudtam...

Míg az első tárgyaláson egy vidám kiegyensúlyozott kamasz válaszolgatott a bíró kérdésére, addig két hónap múlva egy remegő lábú félénk, zaklatott fiú ült a teremben, és válaszolt a kérdésekre... A kérdésekre amit a bíró feltett, majd az apja - megkérdezve a gyereket, hogy ugye így volt, ugye ennyi pénzt adtam - a választ kedve szerint alakította... 

Közben zajlott a párom válópere is, ami során újabb és újabb titkok derültek ki a személyéről, tetteiről, szinte hetente jártunk Zalaegerszegre, hol válóperes, hol apasági peres tárgyalásokra, hogy láthatásra, hol a lezáratlan ügyeit intézni... Ami nem csak engem viselt meg, és lettem egyre betegebb, de adalékkal szolgált a férjemnek és a fiam élettársának, amit felhasználhattak ellenem, és egyre sikeresebben idegenítették el tőlem a fiúkat, és tették tönkre az életüket... 

A nő pár hónap alatt rávette a fiamat, hogy költözzenek el, majd az öccsét és barátait édesgette magához - akkor még szintén nem tudtam - droggal feltuningolt vendégségekkel... Amikor a párja az idősebbik fiam a munkától kimerülve aludt, Ő az öccsével beszélgetett éjszakánként, folyamatosan ébren tartva az ellenem kialakított ellenszenvét, és építve benne az apjáról benne kialakított - hamis - pozitív képet... 

Egyik alkalommal a párom a laptopot elém tette, és azzal a szöveggel, hogy azt a fiam bekapcsolva, a Facebookjába belépve hagyta, egy beszélgetését mutatta nekem... A laptop képernyőjére pillantva majd megállt a szívem, amikor a hatalmas hányás jelet megláttam, ahogy a fiam és a másik fiam élettársa minket gúnyolnak... Irtózom attól, hogy mások beszélgetésébe beleolvassak, de a képernyőn látottak eszembe juttatták, hogy hányszor jártam meg a poklot, mert a fiamat elvették tőlem, és a nővel folytatott beszélgetését elkezdtem visszaolvasni... Nem sokáig bírtam, egy világ omlott össze bennem újra... 

Nem attól, hogy láttam teljes sikert aratott az agymosás, és a gyermekem már csak pénzért és enni jár haza, minden idejét náluk tölti, attól kaptam sokkot, hogy drogról beszélnek... Hogy az otthonukban tartják, és náluk veszi magához a 16 éves fiam...  Értelmet nyert a viselkedésének a változása, a remegő, állandóan járó lábai, piros szemei, ingerültsége...  

Szinte ezzel egy időben a tárgyaláson derült ki, hogy a férjem milyen körülmények között dolgoztatja le a pénzt vele... "Nem végez nehéz munkát, csak méteres farudakat húz fel kötélen 3 méter magasba"... Mindig tisztában voltam vele, hogy az apjuknak csupán a bosszúja eszközei a fiai, de akkor azt is bebizonyította, hogy valószínűleg normálisnak sem normális... 

Napokig őrlődtem, hogy mit tegyek, hiszen mind a nő, mind a saját apja veszélyeztette a fiam életét, ami tekintve, hogy teljes mértékben a befolyásuk alatt tartották, egyre csak rosszabb lesz, hiszen nincs kontroll ami megállítaná a lejtőn... Végül a feljelentés mellett döntöttem... Tudtam, hogy a fiamat most először én fogom ellökni magamtól és elveszítem újra, de az Ő élete az enyémért... Nem is kérdés mit kell tennem...

A rendőrségen a nyomozó lekezelően beszélt velem, a fekete munkán méteres gerendákat mindenféle védőfelszerelés nélkül magasba húzgáló gyermek nem hatotta meg, hamar lapozta a témát... Akkor vett komolyabban amikor a drogra terelődött a szó... Miután engem meghallgatott, a fiamat hallgatta meg, a jelenlétem nélkül... Nem tudom mit mondott neki, de a gyerek megváltozott amikor kijött, kedves volt velem és figyelmes... 

A varázslatot azonban az apja, és a testvére élettársa egycsapásra szertefoszlatta... A fiam újra ingerült volt, sokkal inkább mint korábban bármikor... Már nem lehetett vele beszélni, egyáltalán nem járt iskolába, rengeteget hiányzott sok tantárgyból bukásra állt... Az osztályfőnöke a beszélgetésünk végén a segítségéről biztosított, végül a tanárok engedték javítani, pótolni... 

Az iskolát helyre hoztuk, de velem már képtelen volt beszélni, ha hozzá szóltam "robbant"... Rendszeresek lettek a veszekedéseink, végül az egyik után megszökött otthonról és a testvéréékhez ment... Próbáltam Facebookon vele beszélni, kértem, hogy oldjuk meg együtt, mire illedelmesen visszaírt... Már éppen reménykedni kezdtem, amikor hazafelé tartva megláttam, hogy a kapun mászik keresztül... Amikor azt hitte dolgozom, hazament hogy a ruháit összeszedje... Akkor szembesültem azzal, hogy újra elvesztettem... 

A párom válópere milliós adósságot tett a nyakunkba, a fiam megszökött ahhoz akiről tudtam, hogy droggal látja el... A külföldi munkavállalás tűnt megoldásnak, kértem jöjjön velünk és kezdjünk együtt új életet, de hallani sem akart róla... A lányommal próbáltam megértetni a helyzetet, de meg sem hallotta, sem a drogról, sem a fekete munkáról nem vett tudomást... Nem adtam fel, az iskola kollégiumának igazgatósával beszéltem, és elhelyezést kértem a fiam részére, külföldi munkavállalóként, amit meg is kaptunk, szeptembertől kollégiumi férőhely várta, amit az osztályfőnök is helyeselt... 

A bíróságon ítélkezési szünet volt, amikor mindenünket eladtuk és Angliába költöztünk, így iratban vázoltam a történteket és kértem a felügyeleti jogot a fiamra azzal, hogy a számára káros környezetből kollégiumba költözzön... Az iratot a lányomnak is elküldtem, remélve, hogy attól tisztábban fog látni... Az unokatestvéremet neveztem meg kapcsolattartóként, aki vállalta, hogy figyelemmel kíséri az életét, támogatja, kértem a tanúként történő meghallgatását...  Bár idézést nem kapott, de elment a bíróságra, hátha meghallgatják...

A meghallgatására nem került sor, de mégis nagyon fontosnak bizonyult, hogy ott volt... Mert látta, hogy nem csak a férjem jelent meg a tárgyaláson... Vele tartott a három gyerek és a fiam élettársa... A tárgyalást követően együtt távoztak a bíróság épületéből, s végig hallgatta, amikor a liftben a férjem és a fiam élettársa engem gúnyolnak... 

Akkor már borzalmas állapotban voltam, mert nem csak azzal szembesültem, hogy nehezen fogunk munkát találni, de azzal is, hogy mintha egy autista gyerekkel érkeztem volna meg egy idegen országba, aki ha interjúra, munkaközvetítőbe mentünk megszólalni is képtelen volt... Túl nagy volt a teher ami a vállamat nyomta, hogy az összeomlott lelkemmel kettőnk helyett alakítsam ki az életünket egy olyan országban aminek a nyelvét egyáltalán nem beszéltem... 

Amikor a tárgyalás jegyzőkönyvét megkaptam és olvasni kezdtem forogni kezdett velem a világ... Nem hittem el amit olvasok... Amikor a bíró a feleket szólította öten masíroztak be a terembe, majd miután a bíró az adataikat felvette, négyüket kiküldte a teremből... 

Ahogy olvastam, hogy a tanúként később meghallgatott lányom és az idősebb fiam mély gyűlölettel rólam beszél, ahogy a hazugságot előadják, hogy a fiam felváltva lakik mindkét testvérénél, ahogy a férjem gondoskodó szülő képében tetszeleg... Ahogy a drogról nem tudnak, és a fiam mint érintett megtagadta az arra vonatkozó kérdésre a választ... Láttam a színházat amit gondosan megtervezve előadtak... 

Aztán majdnem elájultam... A lányom kérte, hogy vegye el a bíróság a szülői felügyeleti jogomat és Őt bízzák meg a fiam felügyeleti jogával... Hogy képes valaki egy anyától, a saját anyjától a gyerekét már nem csak fizikailag, de jogilag is elvenni?  A bíróság a Gyámhivatalt bízta meg a vizsgálat lefolytatásával, addig helyben hagyta, hogy a gyerek felváltva él mindkét testvérénél... Nem érdekelte a drog, nem érdekelte az életveszélyes gyermekmunka, nem érdekelte, hogy életek rokkannak bele...

A gyámhatóság lefolytatta a vizsgálatot, egy hónappal korábban korábban értesítette Őket arról, hogy családlátogatásra érkeznek... Épp elég időt adva nekik arra, hogy a színházat a két otthonban is felépítsék... Az ügyintézőt a lányomék otthonába fogadta a "család"... Az édesapa, akiről a gyerekei öt évig azt sem tudták hol él, és évente egyszer jelent meg ott karácsonyi vacsorán, a lányom és a fiam, akinek az életéről az ügyintéző épp döntött... A család, ami 10 percre megszületett... 

Bemutatták az ügyintézőnek az otthont, ahol a fiam valójában egyetlen napig sem élt, bemutatták a vendégágyat, amin valójában egyetlen egyszer sem aludt... Az ügyintéző a tökéletes családi idillről számolt be a jegyzőkönyvben és támogatta a lányom kérését... 

Amikor a gyámhatóság döntését - amit a rengeteg hazugságra alapozott - megkaptam és elolvastam, hogy a felügyeleti jogot a lányom kapja meg... Újra, sokadszorra is meghaltam... Akkor már motorosfutárként dolgoztam, súlyos betegen mert addigra felőrölt a "párommal" való élet, a határozat megadta a kegyelemdöfést... Megszűntem létezni, mint egy robot, egy zombi ültem fel a motorra nap mint nap... Majd egy nap amikor egy autó elém fordult, reflexből fékeztem és borultam... A motorral magamon, fekve csúsztam tovább az úttesten, és láttam ahogy közeledem a mozgó autó felé... Láttam a kerekeit a fejem előtt, és felkészültem a halálra, ha a fejem a kerekek alá kerül... Talán meg is könnyebbültem, hiszen már nem volt miért élnem...

Az Égiek véleménye azonban más volt, mert pár centiméterrel a kerekek előtt megálltam, láttam ahogy az autó tovább, majd megállás nélkül elhajt... Én pedig nem értettem, hogy Isten miért nem engedett meghalni, hiszen mindent elvettek tőlem, amiért érdemes élni, már hivatalosan is elvették a fiamat s erről már egy irat is van egy aktában lezárva... És lapul valahol a lányom asztalának fiókjában... 

Szinte már csak akkor éreztem, hogy élek amikor a párom látványától, hangjától, gesztusaitól pánikrohamom lett, akkor reflexből küzdöttem az életemért, bár élni igazából nem akartam...

A bokasérülés miatt Magyarországra, az unokanővéremhez utaztunk, ahol hetekig feküdtem, hogy ami eltört vagy elszakadt összeforrjon... A forródrót a rokonoknál működésbe lépett, eljutott azokhoz is akikhez a volt férjem inni járt fel, hogy a párommal ott vagyunk... Egyik nap a nővérem a telefonját tartotta oda nekem, hogy a volt férjem akar velem beszélni... Majd hallgattunk mindannyian ahogy részegen kiabál... A nővérem megmondta neki, hogy nem akarok vele beszélni és letette a telefont... Újra és újra telefonált, megszállottan akart velem beszélni... 

Mivel megszállottságát nem tudta kielégíteni, és ütni rajtam, elővette azt amivel a legnagyobb sebet ejthette rajtam, elmebeteg bosszújához a fiát használta fel újra, de most az idősebbiket... Elhíresztelte, hogy nem Ő az apja... Már akkor is felmerült bennem, hogy nem normális, amikor a fiatalabb fiát dolgoztatta életveszélyes körülmények között, hogy a pénzt amivel tömni kezdte visszagazdálkodja, de amikor azzal szembesültem, hogy hidegvérrel áldozza fel a másik fiát, már teljesen bizonyossá vált... 

Amikor két hónap után elindultunk vissza Angliába, kértem a páromat, hogy menjünk a gyerekek lakása elé, még utoljára látni szeretném Őket... Leparkoltunk a víztorony előtt amiben éltek, és a vérkeringés hiányában vörösödő lábaimat kinyújtva, bénán, magatehetetlenül, ájulással küzdve a hátsó ülésen ültem, várva, hogy az iskolába, munkába induló gyermekeim megjelenjenek és legalább látni láthassam Őket...

Először a lányom jött le, a kutyáját sétáltatni... A hatalmas fekete Mazda feltűnően állt az üres parkolóban, így jól megnézte és láthatóan felismert... A kapucniját a fejébe húzva ment tovább... Kis idő múlva visszatért és vissza ment a lakásba... Nem sokkal később a párjával jöttek le, aki miközben az autójukba ültek végig minket nézett, majd elhajtottak...

Elképzelhetetlenül hosszú idő múlva a fiatalabbik fiam jött ki az épületből és gyalog gyorsan elsietett... Elindultunk a kocsival és tettünk egy kört, így szemből is láthattam, de amikor észrevett, gyorsított a léptein... Visszatértünk a víztorony elé, és tovább vártunk... Végül az idősebbik fiam is megjelent... Anélkül, hogy ránk nézett volna sétált Ő is a testvére után... Kértem a páromat, hogy induljunk el, és lassítson le mellette, hogy a lehúzott ablakból beszélni tudjak vele, szólni tudjak hozzá, de hiába kértem, hogy álljon, meg, üljön be és elvisszük, csak annyit vetett oda, hogy nem akar velem beszélni, majd tovább sietett... 

Két hónappal később láttam Őket újra, miután a párom, azaz akkor már a férjem, megrendezte az eltűnését, és a pénzünk nagy részével titokban Angliába távozott... Akkor mielőtt én is visszarepültem, az idősebbik fiamnak Facebookon üzenetet írtam, megírtam neki, hogy mi történt és felszámolom az életemet, és utoljára még látni szeretném Őket... 

Amikor megérkeztem, és a kapu előtt vártam, a fiatalabbik fiam jött le és rám kiabált, hogy takarodjak onnan, de a báttyja rászólt, és elment... A fiam miután elküldte az öccsét kijött hozzám és a dobozokat, amiket nekik szántam, - TV, Hifi - bevitte a lakásba, majd kijött és elkísért a buszhoz, segített a bőröndömet vinni... 

Csak néhány szót beszéltünk, de célt adott, célt amiért érdemes tovább élnem... Elhatároztam, hogy bármi áron de túlélem, megtanulok újra normálisan járni, hiszen a sérült bokámmal még mindig állni és menni is alig tudtam, és elhatároztam, hogy azt is kifogom bírni, hogy a férjemet - aki tudatosan akart az öngyilkosságba hajszolni - látnom kell, együtt kell vele dolgoznom... 

Alig telt el azonban egy hónap, újra padlóra küldött amikor a munkahelyemen egy hazug rágalmazó levéllel elérte, hogy kiközösítsenek, és ne akarjanak tovább alkalmazni... És én újra zombiként ültem a motorra, majd hajtottam ki piros lámpánál az érkező autó elé... 

Ezt is túléltem, bár az ütközéstől több métert repültem, csak a térdeim sérültek meg, tovább tudtam dolgozni... Miután a munkahelyen bizonyítottam, hogy a férjem rágalmazó levele, hazugságokat tartalmazott, és Ő a felelősségre vonás elől menekülve azonnal kilépett, a munkáltatóm a támogatásáról biztosított és heti 6 napot dolgozhattam... Akkor megfogadtam, hogy minden filléremmel a fiaimat fogom támogatni... A fiaimat, mert nem sokkal a visszaérkezésem után a fiatalabbik is megkeresett és elnézést kért a viselkedése miatt... Ha tudta volna, hogy mi történt velem, nem viselkedett volna úgy, mondta... 

Egy pillanatig én voltam a legboldogabb ember a világon, s bár újra Canossát jártam, Ők erőt adtak, miattuk már túl akartam élni... Túl élni a két napos munkaheteket, amik a hajléktalansággal fenyegettek, túlélni a rablótámadásokat amikor harmincan, majd másik alkalommal már csak heten ugrottak rám... Túl élni a borda sérülést ami a támadás után maradt, s törött repedt bordával motorozni, miközben a fekvőrendőrökön átgurulva csillagokat láttam és levegőért kapkodtam...  Túl élni a rabló támadást követő napon a részeg angol támadását, amikor fellökött a motorral és a farcsontom sérült meg, és hónapokig nem tudtam ülni... 

A lakótársaim nem értették, hogy miközben egyik baleset, ér a másik után, egyik támadás ér a másik után, én miért kérem meg Őket, hogy utalják át minden hónapban 50 ezer forintot a felnőtt gyerekeimnek, amit odaadok nekik... Szállóigévé vált a házban, hogy adjam meg a bankkártyám jelszavát, ha egyik este nem mennék haza többet... Nem bántani akartak, egyszerűen csak nem értették miért nem gyűjtök biztonsági tartalékot, miért dolgozok törött bordával, miért vagyok még mindig ott... Nem értették, hogy nekem az jelenti az életet, hogy a gyerekeimnek adhatom a pénzem, mert tudtam nekik nagyobb szükségük van rá.... 

Azt viszont nem tudtam, hogy a fiaim nem egyedül élnek... Nem tudtam, hogy az az ember is velük él abban a lakásban aminek a lakbérét majdnem teljes egészében én finanszírozom, akik nem fogadtak be minket Gyomán, miután az első férjem ököllel vert a kocsiban...

A lakótársaim nem értették, hogy miért csak csökkentek az összegen, és nem vonom meg tőlük teljesen... A lakótársaim már csak egy baleknak tartottak, akit átvernek és kihasználnak, és mégis tovább támogatja - ha kevesebb pénzzel is - a felnőtt gyerekeit... 

Csalódtam újra, de fogadalmat tettem... Megfogadtam, hogy amíg élek, amíg dolgozni tudok - a kettő ugyanaz - mindig támogatni fogom Őket... Ezért munkahelyet változtattam... A gettóból átkértem magam oda ahol ma is dolgozom... 

A gyerekeimmel egyre jobb lett a kapcsolatom, a lányom segített az akkor már nagyon beteg idősebbik fiamnak, és tájékoztatott időnként az állapotáról, s rengeteg kérdésemre is választ kaptam, mit miért tettek... A lelkem megnyugodott a válaszok segítettek lezárni a múltat... Majd eljött a nap, amikor a fiatalabbik fiam és a lányom repülőre ült és meglátogattak... Aztán eljött a nap, amikor a fiam visszajött... Egy hónap múlva hozzám költözött és kialakítottuk közösen az életét itt...

Majd eljött a nap, amikor a beteg idősebbik fiam ült repülőre a lányommal és látogattak meg együtt minket... Elvittem Őket a tengerpartra, amit akkor kezdtem felfedezni... Majd visszajöttek újra karácsony előtt, és teljesült egy 3 évvel korábbi kívánságom, hogy a Winter Wonderlandbe a gyerekeimmel menjek el egyszer... Akkor és azóta sokszor köszöntem meg Istennek, amit adott... 

Az idősebbik fiam állapota, úgy tűnt, ha csak picit is, de javult, célt adott neki London... Elkezdte apró léptekkel, de rendbe rakni az életét... A lakás ahol a párjával élt - s akivel később szakítottak - fogva tartotta, behúzta, a múltra emlékeztette... A nővérét kérte, hogy fogadja be, segítse, hogy talpra álljon, de az elutasította... 

A döntése letaglózott, nem értettem, hogy hogy képes valaki a testvére életét kockáztatni, hiszen épp a lányom volt az aki elmondta, hogy a fiam akkor omlott össze teljesen, amikor az élettársával szakítottak, és az apját kérte meg, hogy oda költözhessen, de az egy évig halogatta a választ, s közben a helyzet teljesen felőrölte... 

S most elutasította a nővére is... Kértem, veszekedtem, de a lányom hajthatatlan maradt... A párja nem engedné, rámenne a kapcsolata... Erre nem tudtam mit mondani... Hallottam már ezt, s belém fagyott a szó...

Végül a fiam úgy döntött, hogy a gyomai rokonokhoz költözik, aki velük élt egy ideig a víztoronyban... Ettől a lányom ijedt meg, hiszen a férfi az apjukhoz hasonló alkoholista... Én viszont tudtam, hogy most a legfontosabb számára, hogy emberek között éljen, s mivel Ők voltak az egyetlenek akik befogadták, így örültem ennek a lehetőségnek is...

Közben a velem élő fiam viselkedése megváltozott, kezdett arra emlékeztetni, amikor 16 évesen megszökött... Tudtam, hogy valami bántja, emészti, tudtam, hogy elakar költözni, csak nincs rá pénze, de nem faggattam, végtelen türelemmel igyekeztem kivárni, hogy megoldja... Aztán kiderült... Egyszer valószínűleg valamilyen szer hatása alatt állva, magán kívül, remegve kiabálta, hogy megmondanám neki, hogy neki és a báttyjának ki az apja? Akkor értettem meg, hogy mitől változott meg egy ideje, miért indult el a lejtőn újra... 

Az apja valószínűleg újra bekattant, amikor megtudta, hogy nem csak kiköltözött  a kisebbik fiam hozzám, de már az idősebb is kiutazott, hogy négyen nyaraltunk pár napot a tengerparton... Nem mondta senki, de nem is kellett, az apjuk az elmebajához, hogy bosszút álljon most már mind a két fiát feláldozta és mérgezni kezdte Őket újra... Amikor ezzel szembesültem, az élettársát Facebookon a blogger adatlapommal megkerestem, ráírtam, hogy Ő e a volt férjem élettársa... 

Közel egy év után először hozott ki a sodromból a fiam... Első felindulásomban azt mondtam a lányomnak, hogy mondja meg az öccsének költözzön el... Eleget rúgtak belém, nem viselem el többet... Aztán amikor rájöttem, hogy apjuk bosszúja, és Ő használja fel Őket, ahogy jött, úgy el is múlt a dühöm, és újra őszinte türelemmel tudtam várni, hogy túl legyen rajta... Hiszen tudtam, hogy az a legjobb amit tehetek...

El is felejtettem, hogy az apjuk élettársát Facebookon megkerestem, amikor egyszer csak választ kaptam... Igen Ő az... Közben rájött - nyilván a londoni lakóhelyemből, hogy ki vagyok, és közölte, hogy hogy a fiamnak már lehet hogy nem él az apja, mert két napja eltűnt, a telefonját sem veszi fel... A lányomat megkérdeztem, hogy normális e a nő, mert bár alkoholistának tűnik a fényképe alapján, de bolondnak nem...  S elmondtam neki, hogy a nő épp most írta, hogy lehet, hogy már nem él az apjuk... 

Ekkor megbizonyosodtam róla, hogy jól következtettem, és a fiam viselkedése azért változott meg, mert az apja újra akcióba lépett és megszállottan elkezdte mosni az agyát, ellenem hangolni, s már vele is azt akarta elhitetni, hogy neki sem Ő az apja... 

Az elméje valószínűleg nem képes feldolgozni, hogy minden igyekezete ellenére nem csak élek, nem csak Londonban élek, nem csak évek óta támogatom anyagilag a fiúkat, de már az egyik hozzám is költözött, s a másik is többször járt kinn, és távlati célja már neki is Anglia... Valószínűleg ez a megszállottsága ver éket közé és az élettársa közé, és nyilván egy veszekedés után tűnt el...

Néhány hét múlva a velem élő fiam haza utazott Magyarországra három hosszú hétre... Bár úgy tervezte, hogy motelben bérel szobát, és onnan látogatja végig a barátait, testvéreit, apját, de végül mindenkinél töltött pár napot... Az apjáéknál is, aki ezek szerint élve előkerült... 

Két nappal a visszaérkezése előtt Facebookon megkeresett, hogy van egy meglepetése, nem egyedül jön vissza, hanem a barátnőjével... Ekkor jöttem rá, hogy a lány volt az aki miatt jobban lett... Megkért, hogy az ügynökséget kérdezzem meg a szobáról, amit korábban megnézett, hogy megvan-e... A szoba épp szabad volt, én pedig örömmel biztosítottam Őket, hogy kell a szoba, tartsák fenn a fiaméknak, amint hazaérnek költöznek is... 

Amikor megérkeztek, örült, hogy megvan a saját szoba, de majd csak napok múlva kap fizetést... Kivettem az összeget és odaadtam neki, hogy a kauciót és a lakbért kifizesse, majd kiegészítettem, hogy élni is tudjanak fizetésig... Nem sokáig gondolkodtam, úgy döntöttem, hogy a TV-t is odaadom nekik, hiszen a 4 fal között a barátnője hamar "feladja", ha a fiam dolgozik, Ő pedig várja naphosszat, hogy hazaérjen... Közben kiderült, hogy a másik fiamnak is vehetem a repülőjegyet, mert rászánta magát, és kijön NI numbert csináltatni, hogy még a kilépés előtt biztosítva legyen itt a jövője... Elmentem hát és vettem egy TV-t, hogy nekünk is legyen, ha kinn lesz... 

A "kismenyem" hamar a szívembe lopta magát, s már nem csak azért voltam neki hálás mert miatta mászott ki a gödörből a fiam, de a kedves, közvetlen személyisége miatt is... Egyik alkalommal, beszélgetés közben, sokkoló bizonyossággal is megajándékozott, amikor elmondta, hogy biztos tudom, hogy az volt a terv, hogy a fiam otthon marad, ott bérelnek lakást, amíg Ő az iskola utolsó évét befejezi, s a fiam az apjánál fog dolgozni... Nem, nem tudtam, senki, sem a fiam, sem a lányom nem mondta el...

Eljött a nap és leszállt az a repülő is amivel az idősebbik fiam megérkezett... Bár végtelenül boldog voltam, eszembe jutottak a lányom szavai, hogy összeveszett az apjával, mert az azon méltatlankodott, hogy a másik fia is kiakar jönni Angliába, és hogy nem veszi fel ha hívja, nem hajlandó vele beszélni, nem tudja elérni... Tudtam, hogy az apjuk az időzítőt megint kihúzta, már csak kérdés, hogy mikor robban újra... 

Néhány napja érzékelhető volt, hogy az egyébként is zárkózott és csendes NI-ra váró fiam megváltozott... Még csöndesebb, még zárkózottabb lett... Tudtam, hogy valami történt, de nem faggattam... Egyszer csak a torkát köszörülve, nehezen kipréselte magából a kérdést, hogy beszélnék e a rokonnal, akinél Magyarországon él... Akkor már biztos voltam benne, hogy valami ismét a hátam mögött zajlik, hiszen az a rokon, aki anno nem fogadott be, most miért is akarna velem beszélni, és ezt miért nem a lányomon vagy a másik fiamon keresztül üzeni meg, miért zaklatja fel, azt amelyik beteg... Mondtam, hogy persze beszélek vele, gondoltam, hogy kibírok néhány mondatot írogatni vele... Amikor azonban rájöttem, hogy a fiam telefonon értette, szóban, rájöttem, hogy képtelen lennék rá, így azt válaszoltam, hogy most fáradt vagyok, majd a szabadnapomon... A fiam azonnal felhívta és elismételte neki, hogy mit mondtam, szinte szabadkozott, hogy majd két nap múlva beszélek vele... 

Egész éjjel nem aludtam, kattogott az agyam, hogy mit kavarnak a hátam mögött, mi viseli meg a fiamat ennyire... Másnap a rokonra Facebookon ráírtam, hogy írja le miről van szó, és bár dolgozom, de amint lesz időm elolvasom és válaszolni fogok... Hamar jött a válasz, hogy Ő hangban akar velem beszélni, a fiamról aki náluk, él, nem titok, a fiam is tudja, hogy róla akar velem beszélni... Bűzleni kezdett a helyzet, mert ha róla akar beszélni, akkor nem őt használja postásnak, és nem annyira sürgős, hogy elmondja nekem mit akar... Egyre biztosabb voltam benne, hogy játszmáznak, és a legkevésbé volt erre szükségem... Az elmúlt két évben olyan életet alakítottam ki magamnak, amilyet mindig is szerettem volna... Mind a magánéletben mind a munkában, és ehhez már ragaszkodom... Nem akarom elveszíteni, főleg nem egy ilyen ember miatt... Megírtam hát neki, hogy nem tudok vele hangban beszélni, mindenkivel, még a lányommal is írásban kommunikálok, mert a munkám veszélyes, több balesetem volt, nem akarom magam ennek kitenni, ezért nem hagyom, hogy bárki vagy bármi felzaklasson...

Azt hittem, hogy értelmesen és világosan kifejtettem, de hamar rájöttem, hogy tévedtem... Azonnal válaszolt, hogy ő pedig szóban kíván velem beszélni, mert úgy mégis csak jobban átérzi az ember a másik mondandóját... Ezen a ponton éreztem, hogy azonnal hatalmas fal épül bennem, és az az utolsó, hogy én ezzel az emberrel egy szót is beszéljek... Épp Ő apellál az érzelmekre? Nekem? Megírtam neki, hogy úgy látom nem értett meg, nem kívánom magam felzaklatni, nem akarok újra balesetet szenvedni, érzelmekről beszélni pedig egyébként is álszent dolog, és úgy érzem nekünk nincs miről beszélnünk...

A lányom felhívtam és elmondtam neki a furcsa helyzetet és mivel biztos voltam benne, hogy valami fajsúlyos dolog van a háttérben, megkértem, hogy Ő hívja fel a rokont és derítse ki mi az...

Hamar kiderült, hogy nem csalt a megérzésem... A lányom hamarosan közölte, hogy miről akart a rokon beszélni velem... Az apjuk haldoklik, kórházban van... 

Hát csak én látom, hogy már megint játszmázik valaki? Ha az apja haldokolna, akkor a rokon nem a fiammal üzenne, hogy beszélni akar velem róla... Nem tudtam, hogy mivel került kórházba az apjuk, de két lehetőséget tartottam a legesélyesebbnek, vagy újra elitta a hasnyálmirigyét, mint régen és az orvosok közölték vele, hogy vagy iszik vagy él... Vagy teljesen bekattant attól, hogy a fiúkat sem tudta újra elvenni tőlem... Az első variációt tartom esélyesnek... Vagyis mindkettőt... Bekattant, mert nem tudta elviselni a gondolatot, hogy mindkét fia kinn van velem és hülyére itta magát... 

Mondhatták neki az orvosok most is mint anno, hogy ha nem hagyja abba az ivást akkor meghal... Amit az alkoholista elmék átkonvertáltak és a lányomhoz - de amitől kipattant az a bizonyos bicska a zsebemben - a súlyos beteg fiamhoz is, már úgy jutott el a hír, hogy az apjuk haldoklik, talán már a kórházból sem jön ki élve... Akkor már meggyőződésem volt, hogy a rokon azzal akart az érzelmeimre hatni, hogy elmondja a gyerekeim apja haldoklik és a fiaim utazzanak haza hozzá ha élve akarják látni... Végül elérték... a fiam elém állt és mintha egy idegen szólt volna belőle azt mondta, hogy vegyek neki egy repülőjegyet mert haza szeretne menni... Amikor megkérdeztem, hogy miért, nem válaszolt, majd amikor megkérdeztem, hogy csak oda vegyek, azt válaszolta, hogy igen... A kérdésemre, hogy mikor jössz vissza, ugyanolyan ridegen válaszolta, hogy nem tudom... 

Továbbra is meggyőződésem volt, hogy hazugság, hogy az apjuk haldoklik, valamelyik beteg elme kihasználta, hogy így tudja a fiát hazarángatni, megakadályozni, hogy az NI interjúra elmenjen és Angliában Ő is jövőt építsen... A lányom felajánlotta, hogy megveszi Ő a repülőjegyet, de nem engedtem... Mondtam, hogy megveszem én, de ha hazaér, mondja meg neki, hogy ide már ne jöjjön vissza... Én nem mondom meg, mert nem zaklatom fel még én is, hiszen épségben kell hazaérnie... Továbbra is minden hónapban támogatni fogom, de engem már csak akkor keressen ha valóban én kellek neki...

Újra egész éjszaka nem aludtam, reggelre rájöttem, hogy nem leszek tovább balek, nem veszek repülőjegyet azért, hogy a fiam az alkoholista apját meglátogassa, nem fogom én finanszírozni azt, hogy az életét végérvényesen tönkre tegyék... A lányomnak megírtam, hogy rendben vegye meg a jegyet Ő ha már felajánlotta, én pedig a pénzt odaadom a fiamnak, hiszen arra is szüksége lesz... 

Másnap, miután a lányom annyit írt, hogy épp a kórházban van, néhány óra múltán ráírtam, hogy na tényleg haldoklik az apja és nem bírt várni két hetet, hogy a fia hazarohanjon és meglátogassa? Hamarosan kiderült, hogy igazam volt, mert a haldoklót már a héten ki is engedik a kórházból... Egy világ omlott össze bennem... Nem, nem azért mert életben maradt, hiszen én kértem a Jó Istent, hogy éljen 100 évig... Éljen 100 évig, de világosítsa meg az elméjét, hogy érje fel ésszel, hogy mit követett el a gyerekei ellen és ellenem... Ebben a tudatban éljen 100 évig...  

A világ azért omlott össze bennem, mert a fiam becsapott... Nem mondta el, hogy azért vegyek neki repülő jegyet, mert rohan ahhoz aki megtagadta Őt, akivel évek óta szóba állni sem volt hajlandó, és akit a világon a legjobban gyűlölök... Mintha csikkzsebből vehetném hármasával a repülő jegyeket, mintha a világ összes pénze az enyém lenne...  

A lányom hosszú üzenetben szabadkozott, hogy a hülye rokon részegen vízíonált és neki már úgy adta elő, hogy az apja a halálán van... És nem megy haza a fiatalabbik fiam sem... És a másikkal is sikerült megértetnie, hogy maradjon itt, mert három repülőjegy mégiscsak sok pénz, és az apját meglátogathatja két hét múlva, amikor az interjú után hazamegy...

Újra baleknak éreztem magam, de nem szóltam... Csak azt jegyeztem meg, hogy nekem első perctől bűzlött és tudtam, hogy nem igaz, hogy haldoklik az apjuk, csak a rokonék kihasználták az alkalmat, hogy elérjék a gyerek hazamenjen... 

A lányom már nem szabadkozott, sőt közölte, hogy "Veled baj van" A döbbenettől szóhoz jutni sem tudtam, elköszöntem tőle és letiltottam... De csak emésztett, és végül annyi időre feloldottam, amíg megírtam neki, hogy "Igazad van édes kislányom... Pár hónapon belül ketten írtátok le nekem, hogy apád megfog halni, előbb a nője, most pedig Te. Igazad van tényleg velem van a baj" Majd újra letiltottam...

Hogy a részeg rokon szarkavarásának milyen következménye lesz, kire milyen hatása lesz, még nem tudom, de az biztos, hogy bennem elszakadt valami... Viszont a fiamnak, fiaimnak, ma nagyobb szüksége van a támogatásra mint valaha, s nekem újra erősnek kell lennem... S azt az utat folytatnom amit az elmúlt közel 3 évben felépítettem, s amin jártam...

London, 2019. 03.20.