Az én covid történetem...

Nehéz volt elfogadni, hogy semmi nem lesz már olyan mint a világjárvány előtt... Hogy lassan a ruhatárunk új darabbal egészül ki... 

Emlékszem, hogy milyen érzés kerített hatalmába amikor Vuhan elnéptelenedett utcáiról olvastam... Olyan álomszerű volt, mintha egy fantasztikus film jelenete elevenedett volna meg... Eszembe nem jutott, hogy amit látok, olvasok az emberiség jövője lesz hamarosan... Mert meggyőződésem, hogy már soha nem lesz olyan a világunk mint a járvány előtt volt... 

Aztán a vírus elszórtan megjelent Európában is... Angliában is hírt adtak az első megbetegedésekról vidéki városokban... Így amikor hazafelé, az utamba eső kínai élelmiszerüzletbe üdítőért bementem, átfutott az agyamon, hogy jó ötlet volt-e...

Két héttel később elkezdtem magam furán érezni, belázasodtam, mindenem fájt, míg korábban napi tíz óra motorozás "megse kottyant", most a hetedik - nyolcadik órában úgy éreztem össze esek... Korábbi sérüléseim elkezdtek irgalmatlanul fájni, úgy éreztem, hogy a bukósisakot nem bírja a nyakam megtartani... A lázam egyre magasabb lett, legyengültem, s néha arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt... Végül amikor már elviselhetetlen volt a fájdalom letettem a motorkulcsot és orvoshoz mentem... Vagyis mentem volna, de Angliában ez nem olyan egyszerű, regisztrálni kell, időpontot kérni, stb... 

Amikor egyedül voltam otthon, lázálmaimban eszembe jutott, hogy a kínai üzletben megfertőződhettem, ha nem is az árúktól, de a sorban álló kínai vásárlóktól... Ám mivel akkor még csak néhány fertőzött volt egész Angliában, el is hessegettem a gondolatot... Jártányi erőm nem volt, és nem értettem, hogy a 4 évvel ezelőtti baleseben sérült bokám  vagy a korábban rablásban sérült bordám miért fáj elviselhetetlenül... Nem kaptam levegőt, nem bírtam nyelni, amin az inhalálással próbáltam segíteni...  A gyógyszer nem vitte le a lázam így a fürdőszobába támolyogtam a törölközőt bevizezni és bár már minden mozdulat készúrással felérő fálójdalommal járt, próbáltam a vizes törölközőt a homlokomra tekerni, és úgy lefeküdni, hogy ott is maradjon... Amikor a velem élő fiam nem dolgozott, vizesruhával Ő borogatott, a másik fiam barátnője húslevest főzött és este áthozták... Végül több mint egy hét után kerültem orvos elé, amikor már lázas a rengeteg algopirynnek és a gyerekek gondoskodásának köszönhetően nem voltam... A fizikai fájdalom viszont nem múlt, így két hét táppénz, és közel egy hónap távollét után, a születésnapomra kapott új bukósisakkal felreszerelve tértem vissza dolgozni... 

Ma már meggyőződésem, hogy a vírust kaptam el, majd kapta el tőlem az idősebbik fiam, és miközben én kifelé evickéltem belőle, Ő panaszkodott erős hátfájásra... A többiek mindenféle tünet nélkül vészelték át... Meggyőződésem, hogy én és a családom, no meg nyilván a kollégáim is, átestünk  fertőzésen... Mert az első hónapot követően végig az utcán motoroztam heti hat napban és nem betegedtem meg...  Sőt...

A kijárási tilalom alatt élmény volt az üres utakon motorozni, a gyerekektől kapott szép új bukosisakomban, kedvenc motorommal a napsütésben, "enyém volt a világ"... Az sem volt meglepő számomra, hogy az emberek fegyelmezetten álltak sorba az üzletek előtt, láttam már ilyet a buszvezetők sztrájkja idején...  Amit nehezen szoktam meg a házak előtt parkoló vagy épp az utcából kiforduló mentők... Az emlékeztetett, hogy milyen szerencsések vagyunk... Mert mi már túl vagyunk rajta...

Hogy mesterségesen előállított vírus, vagy a természet rótta ránk nem tudom, de az elsőt tartom valószínűbbnek... Bármelyikről is legyen szó, a lényegen nem változtat, az életünk megváltozott... Néhányan a szeretteiket, mások a munkájukat vesztették el, megszűntek vállalkozások, átalakult a gazdaság, összeomlottak ágazatok, mint a túrizmus és a vendéglátás... 

Mi szerencsések voltunk, Angliában éltünk amikor bedőlt a világ... Négyünk közül egyedül én dolgozthattam, ketten  az angol állam és a munkáltató jóvoltából több hónapig a fizetésük 100 %-át kapták, s ma is a 80 %-áért vannak otthon... Az egyik fiam rosszkor váltott, két év után jövedelmezőbb munka reményében felmondott és alig egy hete kezdett az új helyén amikor az éttermek bezártak, s két szék közül a padlón találta magát... Az angol állam viszont senkit nem hagy magára, a lakbér és a megélhetés fedezetét Ő is megkapta volna, 500 font benefit formájában, de végül talált új munkát és azt választotta... 

Számomra az egyetlen negatívum az utazási korlátozás volt, míg korábban havonta jártam tengerpartra, sokszor a családommal, most nem mehettem... Több mint fél év után ülhettem újra vonatra, buszra... S akkor szembesültem azzal, hogy a világ valóban megváltozott... 

Ha Cornwallba utazom, az éjszakát a buszon töltöm... Most sem volt másképp... Csak épp maszkban...  A mindennapokban nem volt zavaró, hogy a negyedórás buszozáshoz felveszem, bár az üzletekben való vásárláshoz még elfelejtem... De tíz órát maszkban tölteni... Vagy csak pár órát akár a repülőn... 

Most épp buszon ülök, Londonból Budapestre tartok... Maszkban... Ha szerencsém van, hazafelé már a kedvenc divattervezőm által készített és némi személyes jelleget is viselő maszkomban jöhetek vissza...

Mert a maszk az életünk része lett és lesz a jövőben... Ha már viselnem kell, akkor ne nyűgnek érezzem, ellenkezőleg, legyen személyes és legyen kellemes.. S így ha mutálódik a vírus és újra veszélyeztetett leszek, a saját egészségem védelméért is teszek valamit...

Maszkra fel! Én mindenesetre igyekszem majd példát mutatni :)


Judí Tailor

Valahol Németország...

2020, augusztus 1.