Amiről az utazók nem beszélnek: a negatív kalandok... Támadás Skócia legtetején.
Nyolc éve járom az Egyesült Királyságot, számtalanszor jártam Cornwallban, felfedeztem a Skót-felföldet, és Edinburgh-ban is jó néhányszor megfordultam. Beleszerettem Cornwallba és Skóciába is, és nem egyszer léptem át azon a bizonyos dimenziókapun, amikor alig hiszed el, hogy amit átélsz, az valódi :) Land’s End-et látva elhatároztam, hogy a Skót-felföldön is elutazom a "világ végére", és felkeresem John o’ Groatsot. Öt éve szerepelt a bakancslistámon, így október elején boldogan szálltam fel a buszra... Tizennyolc órával később, miután bejelentkeztem a szállodába, elindultam a közeli sétálóutcába, ahol az első „élményem” egy szürreális támadás volt...

Éppen az utca végére értem, amikor éreztem, hogy valaki ütni kezd a fejemen, a hátamon és a nyakamon. Aztán megragadta a kabátomat, és pörögni kezdett velem.. Végül elengedett, én pedig kirepültem az úttestre... A néhány méterre lévő buszmegállóból férfiak rohantak oda, és lefogták a támadót, miközben egyikük hívta a rendőrséget... Egy nő felsegített, és egy közeli padhoz kísért, ahol sokkos állapotban leültem... Megsérült a lábam: egy sötét ér élesen kidudorodott és kanyargott a bőröm alatt, a lábfejem pedig fájt...
A sokktól remegve ültem a padon, de azt éreztem, milyen szerencsés vagyok, hiszen mindenki figyelmes volt, és igyekezett segíteni. Egy idős úr leült mellém, egy kiskutya pedig hozzám bújt, mintha vigasztalni akarna. A rendőr nem sokkal később megérkezett, meggyőződött róla, hogy jól vagyok, de a biztonság kedvéért mentőt hívott. Ezután a többiekkel beszélt, hogy megtudja, mi történt. Miután mindenki elmondta, mit látott, ő pedig feljegyezte az adataikat, leült mellém, és amikor már valamelyest megnyugodtam, az én beszámolómat is meghallgatta.
Majdnem egy órán át ültünk a padon, miközben a mentősök többször is felhívták a rendőrt, hogy érdeklődjenek az állapotomról. Úgy tűnt, azt próbálták felmérni, szenvedtem-e agyrázkódást, de miután arra jutottak, hogy nem, végül nem jöttek ki. A rendőrök felajánlották, hogy járőrkocsival elvisznek a szállodába, de azt mondtam, inkább gyalog mennék, mert szeretnék magamhoz térni...
Miután a rendőrök elkísértek a szállodába majd elmentek, és visszatértem a szobámba, még mindig sokkos állapotban voltam, de elhatároztam, hogy bármi történjék is, összeszedem magam, és másnap reggel a tervek szerint elindulok John o’ Groats felé... Újra kimentem a városba, és bár néhány méterenként megálltam, és hátranéztem, sántikálva elmentem a boltba, és összevásároltam mindent, hogy pótoljam azokat a boldogsághormonokat, amelyeket általában a szállodába érkezés és a táj látványa szabadít fel bennem... Bekapcsoltam a tévét és a kedvenc műsoromon, a Tipping Pointon aludtam el...
Másnap reggel felkeltem, és elsétáltam a buszmegállóhoz. Nem töltött el az az utazásaimra jellemző gondtalan boldogság, de egyre izgatottabban szálltam fel a buszra... Amikor útközben megláttam a tengert, megjelent a mellkasomban az a jól ismert érzés... Milyen szerencsés vagyok, hogy ennyi csodát láthatok — és igen, itt vagyok :)
Amikor leszálltam a buszról, az első meglepetés az volt, hogy John o’ Groats nem csupán a szállodából és az útjelző táblából állt. Ott sorakoztak a kis ajándékboltok, fagylaltozók és kávézók, az egyik ajándékbolt előtt pedig színes padok, s hangosan szólt a zene :) Minden különleges volt, és minden gyönyörű :) A padok, a kávézók faragott fabútorai... És ott, a parton állt az a híres útjelző tábla :)

Visszatért a varázs, élveztem a napsütést és a mélykék tenger látványát, és alig hittem el, hogy ide is eljutottam, és mindezt magamba szívhatom :) Amíg Magyarországon éltem, beutaztam Dél-Európát, de Cornwall partvidéke, valamint a Skót-felföld hegycsúcsai és tavai mindig elvarázsolnak. És végre itt, Skócia legészakibb részén is láthattam a tengert :)

A skót zászló aztán újra előhozta azt az érzést, amely mindig magával ragad :) Hála és boldogság tölt el, mert el sem hiszem, hogy ott vagyok :)

Az egyik padon nemcsak a kedvenc medvém ült, de a története is életre kelt... Imádom Paddington mackót, aki Peruból érkezett egy londoni pályaudvarra, és egy bőrönddel új életet kezdett Angliában, mert a kedvenc királynőmhöz kötődik — itt pedig különösen szerethető módon keltették életre :)


Bár előző nap még elképzelni sem tudtam, mit hoz a holnap, végül az ott töltött két nap csodálatos élményként maradt meg bennem. Az emberek kedvessége szívmelengető emlék: ahogy azonnal a segítségemre siettek, mellettem maradtak és társaságot nyújtottak; ahogy megengedték, hogy a kutya velem maradjon, és erőt adjon; ahogy az idős úr hozott nekem egy szendvicset és vizet, és figyelmesen hallgatott, miközben velem maradt; és ahogy a rendőr is kedves és figyelmes volt :) Nem láttam a támadómat, amiért különösen hálás vagyok, mert helyette a kék tenger, Paddington mackó és az útjelző tábla maradt meg az emlékeimben :)

Kíváncsi vagyok, hányunkkal történt már, hogy az utazás ilyen rendkívüli helyzetbe sodort...
Nyolc év utazás alatt nekem ez volt az első alkalom, hogy valami olyasmi történt, amire nem számítottam. Ha neked is van hasonló történeted, oszd meg te is... Írd le, hogyan kezelted a helyzetet, milyen hatással volt rád, és megváltoztatta-e az utazási kedvedet.
Az én lábaim engem egy napsütéses napon ismét Edinburgh felé vittek :) És az érzés pont olyan volt, mint régen :) Újra megnyílt az a bizonyos dimenziókapu :)
Ez a kártya pedig egy kedves rendőrtől kapott emlék, amelyet kedves emberek társaságában, a világ tetején kaptam :)
Judy Tailor
London, 2026. november 18.
