Egy újabb nap a Paradicsomban...

2019.06.30

Nem is tudom hány alkalommal jártam már Bournemouthban... Útban Cornwall felé, a buszon ülve vártam, hogy induljunk már végre... Aztán ketten is meséltek a végeláthatatlanul elterülő homokos tengerpartról, a parkokról, pálmafákról és mókusokról...

Kíváncsian nézegettem a térképet, hogy mit találok a közelben, mert Cornwall elkényeztetett s természeti csodák adják a kirándulásaim eszenciáját... Meglepődve láttam, hogy az Old Harry Rocks - ami régóta várta a bakancs listámon, hogy kipipáljam - csak egy karnyújtásnyira van... 

Néhány nap múlva a ragyogó napsütésben boldogan szálltam le az ismerős buszpályaudvaron... S megkezdődött az álomutazás... Azt terveztem, hogy az Old Harryt látogatom meg először, s amikor megláttam a nyitott fedelű emeletes buszt a szívem hevesebben kezdett verni, hiszen Cornwallban az Atlantic Coaster repít velük a képzelet mesés birodalmába...

Pár perc múlva már indultunk, s hamarosan egyik ámulatból estem a másikba... Az utunk fákkal szegélyezett kacskaringós utakon vezetett, amit időnként egy - egy tengerpart vagy épp a kikötő szakított meg... Amikor a hófehér kompot megláttam elbizonytalanodtam, hogy jó döntés volt e az emeleten helyet foglalni, de ha a többiek kibírják, én is... 

Volt néhány pillanat miután elindultunk, és ringatózva élveztük a napsütést, amikor nem tartottam a legszerencsésebbnek az "emeletes" döntést... Azonban néhány perc alatt átértünk és a szárazföldön a szívem már újra a látványtól dobogott hevesebben...

Az utazás tervezésekor a térképen láttam, hogy Studland falucskából juthatok el az Öreg Harryhez, így amikor odaértünk, egy fiatalokból álló csoporttal együtt én is leszálltam... A kis közértben felszerelkeztem gyorsan innivalóval, s máris bátrabban néztem körbe... Tábla sehol nem jelezte, hogy eme természeti csoda a környéken lenne, így elindultam arra felé amerre a térkép alapján sejtettem, de hamar rájöttem, hogy arra biztosan nem jutok le a partra... Visszafordultam s elindultam a másik irányba... Amikor  a kereszteződéshez értem felcsillant a szemem... A hotelbe invitáló tábla engem is útba igazított...

Az angliai vidéknek egyik varázsa, hogy fogalmad sincs hol vagy, az ösztöneidre hagyatkozva tájékozódsz... Elindultam bátran az erdőt keresztül szelő úton, majd egy újabb kereszteződéshez értem...

Az Old Harryt megtalálni kész kaland, tábla itt sem jelezte, így a Pig fogadó előtt a jobboldali lehetőséget választottam, mert a térkép alapján arra lehet... Szinte tapasztalt túrázónak számítok, így tudtam, hogy jó helyen járok, mert az út két oldalát elfoglaló vendéglő és a parkoló felért egy "Old Harry Rocks táblával", ami még mindig nem volt sehol... 

Folytattam utamat a fákkal szegélyezett keskeny úton, s nemsokára megpillantottam...

Egy kis szakasz az erdőn vezetett keresztül, majd kiértem a tisztásra, ahol már más turistákat is láttam, akik szintén az Öreg Harryhez igyekeztek...

Boldog várakozással sétáltam végig a gyalogos ösvényen, s időnként a távolban Bournemotht pillantottam meg, vagy épp vitorlák csúcsai tűntek fel két zöld bokor között... Aztán a szemem elé tárult egy újabb csoda...

Amikor a térképen nézegettem, bár magam mögött tudhatok jó néhány tengerparti túrát, mégis azt gondoltam, hogy ennek a kréta csipkének a szélére egész biztosan nem fogok kimerészkedni... Amikor aztán ott álltam vele szemben eszembe jutott a fogadalmam, majd megbeszéltem magammal, hogy nem vagyok normális, s elindultam...

Az alig több mint egy méter széles gerincen a magasban sétálva, térdelve vagy éppen ülve igyekeztem a varázslatos pillanatokat megörökíteni... Cornwall után nem hittem, hogy van más a Pedn Vounder látványához hasonlítható csoda ebben az országban, de tévedtem...

Az Old Harry varázsa nem csak a szépsége, de az önmagunk korlátainak, félelmeinek leküzdése, elfeledése is... Mert az embernek szinte természetes, hogy olyan helyeken sétál, ami álmaiban sem jutna eszébe...

Az átélt pillanatok után már az sem érdekelt volna, ha Bournemouth mocsaras tengerparttal várt volna a nap hátralevő részében, az élménytől megrészegülve sétáltam visszafelé...

Alig értem ki a buszmegállóba, amit akkor jól megnéztem magamnak - Studland Village - máris érkezett a kedvenc járatom... Visszafelé a földszinten foglaltam helyet... Egyrészt a telefonom épp csak le nem merült, az üléseken található USB port ezen segített, másrészt kíváncsi voltam, hogy a kompon történő utazás milyen élményt jelent idelent... Észre se vettem, hogy a tengeren utaztunk...

Visszafelé újra csodálattal adóztam a város vezetésének, aki rengeteg fát, virágot, bokrot telepített a város útjai mentén, amitől elfelejtjük, hogy Angliában vagyunk... A hatalmas pálmafák a házak udvarán, a ragyogó napsütés olasz, spanyol, horvát és görögországi nyaralásaimra emlékeztettek... 

A buszpályaudvart a tengertől egy csodaszép park választja el, benne mókusokkal, virágokkal, pálmafákkal, patakkal, sziklakertekkel és zöld gyeppel... Ahogy sétáltam az árnyat adó fák között mókusok után kutatva, most is azon gondolkoztam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ebben az országban élek... 

A parkot elhagyva az óriáskerék jelzi, hogy közel a cél, én pedig próbáltam a látványra a lelkem felkészíteni... Néhány perc múlva kiderült, hogy nem igazán sikerült... Ahogy a partra kiértem újra egy láthatatlan kapun jutottam máshová mint ahonnan elindultam... Mintha nem dél Angliában, sokkal inkább dél Európában lettem volna... 

A széles promenádot egyik oldalról az aranyló homokos tengerpart a másik oldalról éttermek, üzletek, Ócenárium szegélyezték... S rengeteg ember... A ragyogó napsütésben csak álltam és szívtam magamba a látványt... 

Amióta a buszról leszálltam egy színes, barátságos, élénk várost láttam, a tengerpart pedig még tökéletesebbé tette... Az aranyló homokban rengeteg ember amerre a szemem ellátott... S a móló két oldalától távolabb, rengeteg fürdőző...

Csak álltam és fotóztam, miközben azon gondolkoztam - amin már sokszor az elmúlt egy évben - hogy az emberek akik Magyarországról ilyen messzire jöttek, hogy dolgozzanak, éljenek, miért utaznak több ezer kilométert hogy tengerparton nyaraljanak... Sokszor olyan tengerparton ami messze nem ér fel a Cornwallban vagy az itt Bournemouthban és Studlanden található partokhoz, strandokhoz... 

Miután magamhoz tértem körbe pillantottam, a Russell Cotes Art Gallery & Museum "sátra" után kutattam, amit célként tűztem ki indulás előtt... Örömmel láttam, hogy a közelben nem túl meredek úton közelíthetem meg, így el is indultam, s 10 perc múlva már a kertben sétáltam... A Galériát meghagytam következő alkalomra, csak a kertjét jártam körbe, s estem ismét egyik ámulatból a másikba...

A meseszép kerttől csak azért voltam képes búcsút venni, mert tudtam, hogy a tengerpart vár rám... Vissza sétáltam a lejtőn és újra megcsodáltam a tenger látványát, amit a szörfösök kezdtek el a birtokukba venni... 

A cipőmet a táskámra kötve sétáltam a vízben, az aranyló tiszta homokon ami simogatta a talpam amikor a tenger hullámai visszahúzódtak, majd ültem a száraz homokban a parton s éltem át újra és újra a tökéletes pillanatot... 

Az utam hazafelé most is úgy telt mint mindannyiszor... A fényképeket nézegettem és küldtem el ismerőseimnek, s gondolatban már az élménybeszámolót írtam... S ahogy máskor sem, most sem múlik a varázslat... Mert tudom, hogy ide is vissza szeretnék térni...


Judy Tailor

London, 2019. június 30.