Cornwall, ahol a szív nagyobbat dobban (élménybeszámoló)

2018.07.11

Amikor egy - egy utazásom után az ismerőseimnek a fotókat megmutattam, többen is kiegészítették az egyébként dicsérő szavaikat, azzal hogy Cornwallba menjek el... Amikor megkérdeztem, hogy ott hová, senki nem tudott konrét célt megnevezni... Így vált Cornwall egyre misztikusabbá és számomra egyre inkább kihívássá.  

Elhatároztam, hogy a nyári szabadságom alatt felfedezem, s mire eljött az utazás pillanata, már elég úticéllal is rendelkeztem ahhoz, hogy busszal elmenjek indulni. A St.Ives, St. Michael Mount, Land's End és a Minack Theatre négyesre esett a választásom.

Mindig a National Expressel utazom, most sem volt másképp, 70 fontért megvásároltam a retúrjegyet. A Victoria Coach Station 8-as állásáról este 11-kor induló buszjáratot most is könnyen megtaláltam, s a kapu mellett posztoló segítőkész személyzet a buszjegyet is kinyomtatta nekem,  mert a telefonom lemerült én pedig egy ideje csak az E-ticketet használom. 

Tudtam, hogy ez lesz a legtávolabbi és így a leghosszabb utam, ezért hátizsákkal és kispárnával felszerelkezve érkeztem, aminek nem csak a buszon vettem hasznát, mert egyrészt a párnának köszönhetően szinte végig aludtam az éjszakai utat, másrészt a hátizsákkal a kezeim szabadok voltak, és végig fotózhattam a két napot. 

A National Expressz megállója a legtöbb helyen közel található a helyi buszpályaudvarhoz, Penzance esetében sem volt másképp. Amikor a tengerparton a buszról leszálltam, az első - igencsak pozitív - benyomásom nem csak a "pálmafák - tenger - napsütés" feelingnek volt köszönhető, de azzal szembesülni sem volt utolsó, hogy nem a világvégén vagyok egy eldugott kis faluban... Merthát ugye szinte minden netes írásban azt olvastam, hogy Cornwall a legszebb ám a legszegényebb része Angliának, minimum autóval, de mindenképpen kerékpárral felszerelkezve illik odamenni. A buszos utazástól mindenki óva intett.

Ahhoz képest, hogy egy - két rozoga, kimustrált "londoni buszra" számítottam, ami napi kétszer körbe járja a helyi falvakat, egy modern buszpályaudvaron, vadonat új piros emeletes buszokkal és emeletes városnéző buszokkal találtam magam szembe, amik a szélrózsa minden irányába indultak szinte 10 percenként... Az elektromos kijelzőn válogathattam, hogy mi legyen az első amit megnézek, végül felszálltam az éppen induló járatra és 4 fontért a Land's End-re vásároltam jegyet. A buszokon bankkártyával, készpénzzel is fizethettem, bár ha legközelebb megyek már napi vagy heti jegyet fogok vásárolni. 

Alig indultunk el, szokás szerint elkezdődött a libabőr - effektus, pedig korán volt, a város még aludt, de a rengeteg virág az ablakokban, erkélyeken, a ragyogó napsütés, a szűk utcácskák felidézték a dél európai nyarakat... Szinte még ma is felfoghatatlan számomra, hogy itt a "ködös Albionban" kapom meg ugyanazt az érzést amit Spanyol, Görög, Horvát tengerpartokon... A városból kiérve pedig a vidéki Anglia varázsol el, a szűk országutak és a táj, ami azt a hatást kelti, mintha különböző színes darabokból varrta volna össze a Jó Isten a Föld ezen pontját...

Porthcurnobe érve az utasok 80 %-a leszállt, de én kitartottam az eredeti terv mellett és nem rohantam utánuk, bár fogalmam sem volt, hogy mi lehet ott, ami miatt nem mennek el a Világ végéig... 

Hamarosan megérkeztünk Land's Endbe és a maradék néhány utassal együtt leszálltam a buszról és elindultam az ismeretlenbe... A tábla, ami miatt ide jöttem, nem fut el, így randomra kiválasztottam egy partszakaszt... Útközben találkoztam egy cicával, aki mellém szegődött. Amikor leültem a hátamnak dörgölőzve dorombolt mellettem miközben simogattam, máskor úgy nézett a távolba mintha azon gondolkodna, hogy milyen szerencsés is, hogy itt élhet... Utólag gondolkoztam el azon, hogy miért maradt mellettem, miért nem szedődött másokhoz, hiszen sokan jöttek mentek, felnőttek, gyerekek... De azóta sem találtam meg a választ...

Egyetértettem a cicával, valóban csodálatos helyen él... Bármerre néztem sziklákkal csipkézett partokat láttam... Mint a legtöbb tengerparton gyalogos ösvények vannak kialakítva, itt is kőlépcsőkön egész közel lehet merészkedni a meredek széléhez...

Miután búcsút vettem a cicától és - kis időre - a gyönyörű látványt nyújtó tengertől, az "útjelző" táblát vettem célba. 

A jelzőtábla nem csak azt mutatja, hogy milyen messze vagyunk New Yorktól vagy a Scilly Szigetektől és hogy épp milyen napot írunk, de ha befizetünk egy fotóra, akkor a saját városunk betűit megkapjuk és a távolságával együtt kirakhatjuk a táblán. 

Miután az ajándékboltot és a büfét is meglátogattam, kisétáltam a buszmegállóba és a kispárnámból valamint az egyik kődarabból ülőhelyet varázsoltam... Kb. 10 perc múlva érkezett egy busz St.Ives felirattal, nosza legyen az a következő amit megnézek... A városnév alatt volt egy Via Atlantic kezdetű felirat, amire akkor jöttem rá, hogy mit is jelent, amikor az első faluban a busz leereszkedett a meredek lejtőn és a tengerparton, valami hangyányi helyen megfordult... Az Atlantic Coaster nem csak a szélrózsa minden irányába indított járatot Penzanceból, de ez a járata az óceán parton, minden kis tepepülés érintésével jut el St.Ivesba. A selyem napozókendőmnek hála, a nyitott utastérben a fülem sem kapott huzatot, mert Audrey Hepburn stílusban élveztem a napsütést és a lenyűgöző látványt, míg oda nem értünk.

St.Ivesról láttam képeket neten, tudtam, hogy a kikötőjét érdemes megnézni, de a látvány ami fogadott amikor a tengerparton levő buszmegállóban leszálltam, igencsak mellbevágott... Azt se tudtam hirtelen, hogy merre induljak, ígyhát letettem a táskám és elkezdtem fotózni...

A buszmegállótól két irányba indulhattam, a beach jobbra, a kikötő pedig balra hívogatott...

Az égkék tenger nem csak azért vonzott mert közvetlenül a buszpályaudvar mellett volt, de a látvány is lenyűgöző volt.  

Míg St.Ives strandját nem láttam, a horvátországi Baska birtokolta az elsőhelynek járó trófeát... St.Ives viszont nem csak átlátszó kék vízzel, de mellé aranysárga homoskos parttal is rendelkezik, amire példát még nem láttam, pedig sok helyen megfordultam Európában. S a vízmélység is éppen ideális, mert nem nyel el két lépés után, de kilomtereket sem kell gyalogolni, hogy úszni tudjunk. A parton lifeguardok, büfék, wc, öltöző, pálmafák, parkok, vagyis minden megtalálható a tökéletes nyaraláshoz. 

Élmény volt a meleg homokban sétálni, és bár nem terveztem, hogy fürdeni is fogok, nem tudtam ellenállni... A víz közel sem volt olyan hideg, mint amire számítottam, néhány másodperc után már úsztam...

Mivel aznap még Penzanceba átkellett buszoznom és St.Ives kikötőjét is szerettem volna látni, fájó szívvel mondtam búcsút a tengernek, és elindultam a promenádon a kikötő felé... 

A kikötő sem okozott csalódást, valóban ott sorakoztak a kis csónakok, úgy mint a képeken... A part itt is homokos, s a víz szinte meleg... 

Elképzelhetetlennek tartottam, hogy lehet ennél is lenyűgözőbb, ezért azon gondolkoztam, hogy másnap is ide jövök és befizetek egy delfin túrára... Naponta többször indulnak hajók, delfin vagy fókalesre...

Este amikor Penzanceban a hotelben a szobát elfoglaltam, úgy terveztem, hogy némi pihenés után átmegyek Marazionba, hogy a St.Michaels Mountot megnézzem... Behunytam a szemem és az aznap látottak, az aznap átéltek hatása alatt szinte azonnal elaludtam, s másnap reggel ébredtem fel. Ilyen békés és mély álmom talán soha életemben nem volt...

Reggeli után kisétáltam a hotel melletti buszmegállóba, és Porthcurno felé vettem az irányt. A majd teljes busz nyilván nem véletlenül szállt le ott tegnap...

Porthcurnoben a buszról leszállva, hatalmas tájékoztatótábla fogadja a látogatókat, jelezve, hogy mit, milyen úton lehet megközelíteni. 

A hatalmas parkoló mellett, aszfaltos úton érhető el a Minack Theatre, balra pedig gyalogosösvény vezet ahomokos tengerpartra, az öbölbe. Az öböl felé indultam, s már útközben ízelítőt kaptam abból, hogy már megint varázslatos világba csöppentem.

Ha esett volna az eső, a hatalmas levelek alatt menedékre lelhettem volna... Még nem láttam az öblöt, de abból, hogy a gyalogosösvényen a földet homok váltotta fel, tudtam, hogy közel járok, s hamarosan elém tárult az újabb lenyűgöző látvány...

Kora délelőtt a part még üres, az ég felhős volt, aminek kifejezetten örültem, mert előző nap némi színre tettem szert, ami minden mozdulatnál emlékeztetett, hogy legközelebb ne felejtsek el napolajat vinni...

Felnéztem a jobb oldalon magasló hegyoldalra, ahol várt a Minack színház... Nem akartam visszasétálni a parkolóig, így a rövidebb, - hegyen át vezető - gyalogosösvényt választottam. 

Ahogy egyre fentebb értem, úgy változott az ösvény, a végén már kacskaringós kőlépcsőn kapaszkodtam fel. A szinház előtt egy kis teraszon szusszantam és természetesen fotóztam, majd megkerestem a bejáratot. Mivel csak zárt kerítéskapukat láttam és egy üzletet, hirtelen azt hittem, hogy nincs nyitva, de végül az ajándékboltban rájöttem, hogy az a bejárat...

Amint az üzletből kiléptem, szó szerint elállt a lélegzetem. Azt hittem, hogy mindenre felkészültem,  hiszen április óta, amióta az angol partokat járom, láttam elképzelhetetlenül szép helyeket... 

A Minack szinházról láttam képeket, tudtam, hogy a sziklás hegyoldalban alakították ki, tudtam, hogy a pazar kilátás miatt csodaszép lesz, de a virágokra amik a nézőtér felett a hegyoldalt borították nem voltam felkészülve. A fényképek még teljes méretben sem adják vissza azt a látványt amit a valóságban nyújtanak. 

Ha az volt Rowena Cade célja, hogy az emberek érzelmi tűrőképességét tesztelje, amikor megálmodta a színházat, azt hiszem, hogy sikerrel teljesítette... 

Miután a kaktuszkert látványából felocsúdtam, már képes voltam a színház és a tenger összhatását is befogadni... És újra visszatértem abba a boldog kábulatba ami még az agyat is kiűríti... 

Miután körbe jártam és minden szögből megcsodáltam, lefotóztam a pazar látványt, leültem a nézőtéren. Ahogy körbenéztem észrevettem, hogy nem csak engem tart fogva a Minack... Hol itt, hol ott fedeztem fel kábultan ülő embereket... Csak ültem és azon gondolkoztam, hogy mivel érdemeltem ki ezt az újabb csodát. Míg a Durdle Doornál az jutott eszembe, hogy a menyország egy karnyújtásnyira lehet, a Minack maga volt a menyország. 

Nem tudom meddig ültem ott, az akkor már ragyogó napsütésben, de St.Michael Mount még a terveim között szerepelt, így erőt vettem magamon és elbúcsúztam a természet és az ember által közösen alkotott csodától. 

Visszasétáltam az aszfaltos úton a buszmegállóba és az Atlantic járattal visszatértem Penzanceba. Hamarosan indult a busz St.Ivesba Marazionon keresztül, így nem telt el 20 perc és már a szigetet csodáltam a partról.

Az apály már láthatóan közeledett, de az utasokat hajók szállították, mert a töltés még víz alatt állt. Miközben a vizes homokban sétálva kagylókat szedegettem, azon gondolkoztam, hogy mennyi csodálatos hely van karnyújtásnyira tőlünk, akik Angliában élünk és fogalmunk sincs róla... 

Míg a Rowena Cade által megálmodott Minack a színek káprázatos kavalkádjával, addig a St. Michaels Mount a nemes egyszerűségében nyújt hasonló élményt. Ahogyan néhány hónapja a Durdle Doortól, Cornwalltól sem búcsúztam fájó szívvel... Mert tudom, hogy vissza szeretnék menni.


Judy Tailor


London, 2018. július 12.