Casanova a báránybőrbe bújt szélhámos

Azt hihetné az ember, hogy a többiek szerencsésebbek voltak, mert őket csak meglopta az évek alatt, ők csak az otthonukat veszitették el, a fiát és a nevelt lányát csak pszichológus kezelte miután tőlük távozott köszönés nélkül, titokban. Amikor én lettem felesleges számára, kis hiján az életembe került. Ma mégis azt hiszem, hogy mindannyian egyformán szerencsések vagyunk, mert nem csak túléltük, de azóta sokkal jobban megbecsülünk minden percet, amit ezen a földön töltünk. Nélküle.

2012 év végén ismertem meg a Honfoglaló internetes játékon Casanovát. Mint később kiderült, akkor már évek óta "vadászott" neten - Twoo, Facebook, és hasonló közösségi és társkereső oldalakon - olyan nőre, akihez odaköltözhet, de a személyes találkozások után a kapcsolatai sorra leépültek. Mivel ezeken az oldalakon nem járt sikerrel a Honfoglaló felé vette az irányt... Az akkor 11 éves kisfiát használta csaléteknek, hisz ki gyanakodna egy apa - fia párosra, akik "aranyosan évődnek" játék közben... Én sem gyanakodtam, naivan elhittem mindent ... Szegény ember akit senki nem szeret a fián kívül, aki retteg a nevelt lányától...

Magányos voltam? Megsajnáltam? Naiv voltam? Valószínűleg mindhárom. Távkapcsolat alakult köztünk, párszor leutaztam Zalaegerszegre, párszor Ő hozzám Pestre, s bár néhányszor elbizonytalanodtam, végül úgy döntöttünk, hogy hozzám költözik.

A vészcsengő akkor szólalt meg először, amikor szembesültem azzal, hogy hogyan hagyta el a családját. Akkor láttam az igazi arcát, igazi személyiségét először, de már késő volt. Kiderült, hogy nem mondta el nekik, hogy elhagyja Őket. A feleségének egy búcsúlevelet hagyott az asztalon, a fiától sem személyesen, sem a levélben nem köszönt el. A családja engem okolt, akkor még nem tudták, hogy évek óta ápol virtuális és személyes kapcsolatot nőkkel. A 14 éves nevelt lánya hosszú Facebook üzenetben ribancozott... A sors fintora, hogy nem sokkal később az apasági perben az édesanyja arról nyilatkozott, hogy nem tudja ki a lány apja...

A közös életünk ahogyan kezdődött, úgy folytatódott, sorozatosan szembesültem azzal, hogy Casanova korántsem az az ember akinek neten illetve a néhány személyes találkozás során mutatta magát. Az agyam nem tudott megbirkózni a kialakult helyzettel, a furcsa személyiségével és a családomra gyakorolt hatásával, hamarosan pánikbeteg lettem, magas vérnyomásom és alvászavarom alakult ki. 

Válóper, apasági per következett... Ezek során tovább körvonalazódott a jelleme és a személyisége. Kiderült, hogy közel 30 évesen volt az első párkapcsolata, egy nála idősebb asszonnyal, akit később - titokban - elhagyott, annak a fiatal barátnőjéért. Fény derült a per során a "nőügyeire", valamint arra, hogy az előző családját milliós nagyságrendben rövidítette meg az évek során - a szenvedélybetegségének a kielégítését így oldva meg - az adó visszatérítéseket minden évben eltitkolta a családja elől és laptopokat, telefonokat vásárolt magának amiket a munkahelyén őrzött. Végül az otthonukat is elveszítették, mert a téli hónapokban a közüzemi díjak összegét  nem fizette be, de a felesége elől eltitkolta. Miután elköltözött tőlük, az asszony nem tudván a díjtartozásról, nem  rendezte, így a 40 fokos melegben kikapcsolták az áramot, a család pedig kénytelen volt a saját otthonukból albérletbe költözni. A volt feleség később bírósági úton "szabadult meg" a devizahiteles adósságtól, és a lakástól. Amikor az asszony a válóperes irataiban hosszan sorolta, hogy Casanova mit hogyan tervelt ki, hogy tönkre tegye Őket, én is hasonlóan reagáltam mint a jelenlegi "szeretője", nem hittem el... 

Az apasági perük viszont már nem csak a volt feleség életére, de az enyémre is hatással volt... A jegyzőkönyvekben nem az sokkolt igazán, hogy Casanova egyik barátnő lakásából költözött - kis kitérővel - a másikéba - anno az elhagyott élettársat annál inkább, Casanova szerint, Ő baltával látogatta meg Őket... - hanem a feleségének a lányára vonatkozó kijelentése ébresztett szörnyű kétséget bennem.

Casanova még az ismerkedési fázisunkban említette meg néhányszor, hogy attól fél, hogy a nevelt lánya feljelenti, mert tett vele valamit. Azt a szót, hogy molesztálta nem ejtette ki, de a kijelentés egyértelműen arra vonatkozott. A kérdésemre, hogy miért gondol ilyet, az válaszolta, hogy sokszor hallani a médiában arról, hogy a nevelt lány, így áll bosszút a nevelőapján. Amikor az apasági peres jegyzőkönyvben elolvastam a volt feleségének a szavait, hogy a lánya annyira szerette kiskorában Casanovát, hogy nem is az édesanyjával hanem vele aludt, eszembe jutottak a régi szavak a feljelentéstől való félelméről. Attól kezdve nem tudtam elhessegetni a időnként fel - fel bukkanó gondolatot, hogy esetleg lehetett valami alapja a félelmének.

A perek végül lezajlottak, az apasági pert megnyerte, de az én családom ráment a vele való kapcsolatomra, a rengeteg adóssága miatt pedig amit hozott és amit a felesége később ráborított, az országot is elhagyni kényszerültünk.

Angliában próbáltunk szerencsét, de csak harmadik nekifutásra sikerült "megragadnunk". Először gyakorlatilag "nyaraltunk" 1 hónapot a tengerparton... Angolul nem tudtunk, munkát nem találtunk, hazaköltöztünk. Második alkalommal már felkészültebbek voltunk, akarom mondani voltam. A Magyarországon töltött 4 hónapban éjjel nappal angolul tanultam, míg Ő honfoglalózott. Miután visszatértünk Angliába mindketten találtunk munkát, én - egy magyar lány segítségével - nigériai családnál bentlakásos nanny lettem, Casanova egy autómosóban kezdett dolgozni feketén egy magyar managernek köszönhetően, amíg nem veszik fel pizzafutárnak. Nekem "bejött a munka", a próba hónap után 1 éves szerződést akartak velem aláírni, de neki nem sikerült a motoros vizsga, mert nem tudott angolul rendszámot leolvasni, az autómosóból pedig leépítették mert a managere szerint az autókból pénzt lopott.  Nem talált munkát, így mielőtt a pénzünk teljesen elfogyott volna, újra Magyarországra költöztünk és a rokonaimnál béreltünk szállást... 

Újabb borzalmas 4 hónap Magyarországon, majd újra London. Angolul továbbra sem tudott, a Honfoglaló mellett nem jutott idő tanulásra, elmentem hát vele a motorosvizsgára, s bár én is keveset tudtam,  "tolmácsoltam" és engedték vizsgázni. Végül egy magyarokat is foglalkoztató shopba juttattam be mindkettőnket s elkezdődött az angliai életünk... 

A magyar managerünknél béreltünk egy kis szobát, amiből Casanova szinte csak akkor mozdult ki ha dolgozni mentünk... Rendszerint ült az ágy közepén és a tabletjén internetezett vagy honfoglalózott... Számára valószínűleg nem jelentett nagy változást hogy egy 3 szobás lakásban szűnik meg körülötte a világ vagy egy néhány négyzetméteres szobában... Engem viszont egyre jobban felőrölt, hogy egy idegen országban, a családom gyerekeim nélkül élek - néhány négyzetméteren összezárva - egy olyan emberrel, akit az interneten és a telefonokon kívül más nem érdekelt... Addigra már kimerítette minden kommunikációs arzenálját, így csupán a látványában gyönyörködhettem... Hatalmas szemüvege mögött megbúvó szürke szemeiben, a feje tetején oldalra fésült néhány szál szőke hajában és a mozdulatban ami addigra már szinte az őrületbe kergetett... Ahogy a két ujja hosszú körmeivel a füle mögötti hajtincset húzogatta, ha pedig közben evett is, akkor az ütemesen kattogó álkapcsát is hallgathattam... 

A gyerekeim hiánya, a Casanovával való "élet" a pánikrohamok, a gyógyszerek mellékhatása és az alvás hiány teljesen felőröltek... Egy decemberi napon munka közben amikor egy autós elém fordult, zombiként reflexből fékeztem, s borultam.. Magamon a motorral csúsztam a földön fekve, az autó kerekéig, láttam amint elgurul mellettem, s megállás nélkül tovább hajt. Megpróbáltam felállni, de nem tudtam, a lábam a combomig zsibbadt... Egy autós segített és kitámogatott a járdára... Az arra járó munkatársaim amikor megláttak az út szélén odajöttek és "átvettek" tőle, majd elvitték a motoromat, Casanova pedig bevitt a munkahelyünkre ahol még 4 órát dolgoztam benn, pizzát vágtam, mosogattam. A bokám műszak végére duplájára dagadt és borzalmasan fájt... Hazamentünk, altatóval aludtam, majd reggel arra ébredtem, hogy fájdalom már elviselhetetlen... Kértem, hogy üljünk autóba és vigyen haza Magyarországra orvoshoz, mert ha megműtenek nem dolgozhatok, ott Londonban a hat négyzetméteres szobában - hónapokig - megőrülök. De a válasz az volt, hogy mit szól a főnök, ha elmegyünk? És ment dolgozni. Én pedig az iszonyúan fájó, szakadt - törött bokámmal, a pánik rohamaimmal ott ültem a 4 fal között és imádkoztam, hogy ne őrüljek meg. Közel 2 hetet ültem az ágyon, az elképesztően kicsi szobában, ha rohamom volt nyugtatót ettem, majd amikor már nem bírtam tovább, sírva hívtam fel és könyörögtem, hogy menjünk haza orvoshoz. Végül dühösen hazajött, bepakoltunk az autóba és elindultunk. Megkérdeztem, - bár ne tettem volna - hogy mit mondott a főnöknek, miért nem dolgozik, mert a válasza sokkolt: "Mert leestél a lépcsőn és orvoshoz kell menni" Leestem a lépcsőn? Az egyébként is törött szakadt bokámmal? Akkor gondolkoztam el azon először, hogy ez az ember nem teljesen normális..

Az autóban nem mertem aludni, sőt a szemem behunyni sem... Amint elindultunk navigálnom kellett, mert a GPS nem volt elég számára, másrészt láttam, hogy a kényszer betegsége tünetei jelentkeznek. Miközben az angol autópályán haladtunk, az egyik kezével fogta a kormányt, a másikkal a füle melletti hajtincset húzogatta és tekintete a semmibe révedt. Ilyenkor mindig beszéltem hozzá, megkértem, hogy két kézzel fogja a kormányt, mert amióta Magyarországon balesetet szenvedtünk, rettegtem mellette... Anno elvesztette az uralmat az autó felett és a vasúti átjáró jelzőberendezésének csapódtunk, aminek következtében a bordám sérült meg...  Így hát ezen az úton egyetlen pillanatra sem csuktam be a szemem, ha parkolóban megálltunk és Ő pihent vagy kávézott, én akkor sem tudtam elaludni. Brüsszelnél annyira kimerültem, hogy elaludhattam egy pillanatra, mert amikor a szemem kinyitottam egyenesen az autópálya és az autópálya- lehajtó elválasztó idoma felé haladtunk. Elsikoltottam magam, hogy vigyázz, és akkor rántotta el a kormányt. Az ütközést most elkerültük és túléltük, de attól kezdve halálfélelemben ültem mellette, ha Ő aludt parkolókban akkor sem tudtam a szemem becsukni. Budaörsön annyira rosszul lettem, hogy könyörögtem neki hívjon mentőt. A mentősök a tünetek alapján kétszer végeztek EKG-t, majd megállapították, hogy csak pánikrohamom van. Elmondták, hogy Ők nem tudnak segíteni ezen, mert nem szervi baj, üljek vissza az autóba, de képtelen voltam rá, annyira rettegtem. A mentős kérdezgette, hogy miért nem akarok a férjem mellé visszamenni, de én csak könyörögtem, hogy vigyenek kórházba. Ha nem a pánikrohammal akkor a bokámmal, mert Londonban balesetet szenvedtem. Megnyomkodta a lábam, pontosabban a sípcsontom, külsérelmi nyom nem volt rajta, csak a lábfejemnél egy kis részen hiányzott a hús, a bokám és a lábfejem nem vizsgálta, így nem sikoltoztam... Azt mondta, hogy nem tudnak elvinni menjünk el kocsival, de nem tudott kitessékelni a mentőből... Végül egy erős nyugtatót adott, amitől múlni kezdett a folyamatos remegés és áttámogattak az autóba. Casanovát kértem, hogy menjünk a János kórházhoz, de Ő azt válaszolta, hogy nem tudja hol van. Mondtam neki, hogy ott a GPS, de akkor már feladtam... A nyugtató is hatni kezdett, így azt válaszoltam, hogy mindegy, vigyen a nővéremhez és elaludtam. Sárospatakon tértem magamhoz...

Ezután 2,5 hónapig feküdtem a nővéremnél, hogy ami eltört vagy elszakadt az összeforrjon, Casanova 2,5 hónapot feküdt mellettem az ágyon és honfoglalózott vagy internetezett. Naponta többször volt pánikrohamom, ezért a nővérem segítségével nyugtatót szerzett be nekem és minden este hozta, hogy vegyem be. Egyik hajnalban amikor felébredtem a tabletje bekapcsolva maradt, meglepődve láttam, hogy a pánikbetegségről szóló cikk volt a képernyőn. Hirtelen olyat éreztem amit soha amióta vele éltem. Boldog voltam. Azt gondoltam, hogy egy eddig jól titkolt empatikus oldala is van és segíteni fog, azért olvasott utána a betegségemnek. Elolvastam a cikket, minden amitől szenvedtem fel volt sorolva és az is le volt írva, hogy milyen sokan követnek el öngyilkosságot a pánikbetegek közül, mert nem tudják elviselni a tüneteket. Másnap vártam, hogy majd szóba hozza, azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy nem azért olvasott utána a betegségnek mert segíteni akar, ellenkezőleg.

Attól a naptól kezdve szándékosan alakította úgy a helyzetet, hogy rohamot kapjak. Például órákra eltűnt, és a telefonját kikapcsolta... Első alkalommal a nővéremnél, de később megismétlődött Londonban is. A londoni eset volt a második alkalom amikor elgondolkoztam azon, hogy nem teljesen normális és talán a halálomat is kívánja... 

Miután elfogyott a pénzünk Magyarországon, mert dolgozni én nem tudtam - Ő pedig nem akart - visszamentünk Londonba, s bár állni 5 percet sem bírtam, munkába álltam. A bokám bedagadt, a lábfejem és lábszáram vörösödött, de motoroztam mert állítólag nem volt pénzünk. Nappal dolgoztunk, ájulás kerülgetett, már nem csak a pánikbetegség de a lábam miatt is. Munka után autóban aludtunk napokig, majd egy munkatársunk lépcsőházában egy matracon... Így éltünk hónapokig, hogy pénzt gyűjtsünk... Azt, hogy nem veszítettem el a lábam, egy gyermekorvos végzettségű kollégánknak köszönhetem, aki amikor visszatértünk és hallott a balesetemről, kérte, hogy had nézze meg a bokámat. Amikor meglátta, mondta, hogy nincs vérkeringés a lábfejemben, és kérte, hogy menjek orvoshoz. Dolgoznom kellett nekem is, mert "nem volt pénzünk", ezért a műtét akkor kizárt volt, márpedig ha akkor orvos lát, egészen biztos az lesz, így miután ezt elmondtam neki, azt tanácsolta, hogy Casanova engedjen forróvizet egy lavórba és tegyen bele sót, abban áztassam lábam, hogy beinduljon a vérkeringés. Hiába értünk "haza" egyetlen alkalommal sem készített sós forró vizet, hogy a lábamat megmentsük. Amint hazaértünk épp csak megmosakodtunk s amint a matracra leültünk hozta a gyógyszereket, hogy bevegyem és elaludjak, hogy Ő tudjon internetezni... Végül egyedül másztam be a kádba a sérült lábammal és készítettem el a vizet, vállalva a megcsúszás veszélyét. Akkor már rég feladtam, nem tudtam meddig élek, csak azt tudtam, hogy nem sokáig... Azonban amikor nem sokkal később azzal szembesültem, hogy újra szándékosan idézte elő a pánikrohamomat - de most a korábbinál is alattomosabban - mégis elkeserített. 

A munkatársunk lakása ahol a lépcsőházban aludtunk, a "gettóban" volt, ahol Casanova félt a színes bőrű emberektől akik az utcán és a lakás előtt drogoztak esténként, olyankor már nem mert kimenni sem. Egyik este azonban maga ajánlotta fel, hogy lemegy tejért a körülbelül 5 percnyire levő boltba. Miután nem jött vissza aggódni kezdtem, felhívtam telefonon de ki volt kapcsolva. Lassan be is sötétedett, akkor már annyira aggódtam, hogy éreztem a pánikroham kezdődő tüneteit, ezért gyorsan elővettem a gyógyszeres táskát, de a nyugtató eltűnt... A felismeréstől sokkot kaptam, nem tudtam gondolkodni, le - fel "rohantam" a lépcsőn, a sérült bokámmal és a pánik rohammal. Végül a háziak adtak a saját gyenge nyugtatójukból, igyekeztek megnyugtatni, vizet adtak, beülhettem a szobájukba tévét nézni... Lassan jobban lettem, és a velük töltöttem nagyjából 2 órahosszát, amíg végül Casanova hazajött. A zsebében a nyugtatómmal... Attól kezdve tudtam, hogy már tevőlegesen is képes ártani nekem és nem vagyok biztonságban mellette. Első esetben amikor csúcsra akarta járatni a pánikrohamomat, hogy lássa hová vezet ha nem tudom leküzdeni, a nővéremnél volt nyugtató ami segített, a brüsszeli eset után már látta, hogy milyen borzalmas állapotba kerülök, de akkor a mentős segített, így hát magával vitte a gyógyszert, hogy lássa mi a roham végkifejlete...

Az egyetlen dolog ami reményt adott és amibe kapaszkodhattam, hogy nem halok meg és dob ki valahol az út szélén, az volt, hogy 3 év után egyszer csak szóba hozta a fiát. Elmondta, hogy attól, hogy nem beszél róla mint én a gyermekeimről, neki is hiányzik a fia... Elhittem... Elkezdtünk tervezgetni, hogy végleg hazaköltözünk és otthont teremtünk, ahová a gyermek a szünetekben eljöhet hozzánk. Terveztük, hogy beadja a láthatás megváltoztatásra a pert, hogy ne csak Zalaegerszegen láthassa a fiát, hanem a szünetekben magunkhoz elhozhassuk, házasságot is ezért kötöttünk... 

Még Londonból munkát keresett nekünk, a korábbi főnökünkkel beszélve telefonon, aki anno azzal köszönt el tőlünk, hogy ha egyszer haza megyünk, keressük meg és nála mindig lesz helyünk... Miután a szobát kibéreltük Pesten, néhány napra leutaztunk az unokanővéremhez, így nem tűnt fel, hogy a munkáról többet nem esett szó... Az sem tűnt fel, hogy nekem kellett Casanovát a laptop elé ültetni, hogy a fiát Facebookon megkeresse, hogy a láthatással szeretne élni... 

Amikor ráírt, a gyerek azonnal válaszolt neki... "Hol voltál 3 évig? Nem akarok veled találkozni!" Miután a - javaslatomra - a bírósági ítéletre hivatkozott, hogy joga van a láthatáson találkozni vele, a fiú ekkor engem hozott fel, de végül kijelentette, hogy egyedül Casanovával hajlandó találkozni.. Amikor már úgy tűnt, hogy van remény és Casanova álma valóra válik, a gyermek hirtelen elzárkózott a találkozástól és végül le is tiltotta... Évekkel később a válóperünkben derült ki, hogy Casanovának esze ágában sem volt a fiához elmenni, így amikor hiba csúszott a számításába és a gyerek kegyet gyakorolva hajlandó lett volna vele találkozni, elküldte neki az apasági peres jegyzőkönyveket, s a fiú letiltotta...  

Látva, hogy mennyire magába roskad, azt gondoltam, hogy a gyermeket sajnálja, ezért próbáltam vele beszélni, rávezetni, hogy talán tényleg túl korai volt, hiszen 3 évig hírt sem adott magáról, miről beszélnének ha találkoznak? A gyerekben az él, hogy hogyan hagyta el, és éveken át nem jelentkezett... 

Sokáig hittem, hogy az volt az a pillanat amikor eldöntötte, hogy ebből a kapcsolatból is - mint életében mindegyikből - angolosan távozni fog, mert rám már nem volt tovább szüksége mint otthont teremtő feleségre hogy a láthatás miatt indítani kívánt pert megnyerje... 

Az állapotom egyre rosszabb lett, felállni is alig tudtam, csak feküdtem az ágyon és kilátástalannak éreztem az életem. Casanova naphosszat ült mellettem szótlanul és a kényszer betegsége jobban elhatalmasodott rajta miközben a két ujjával a füle mögötti hajtincset húzgálta a szürke vizenyős szemeivel csak nézett rám. Akkor nem tűnt fel, hogy már nem tartotta magánál a laptopot, vagy a kezében a tabletet, mint rendszerint, nem honfoglalózott mint egyébként mindig... Csak ült és nézett rám... Amikor már úgy éreztem beleőrülök, elmondtam neki, hogy ez így nem élet, nem bírom tovább, megakarok halni... Ez nem házasság, egy férj, egy társ nem így viselkedik, nincs benne empátia, együttérzés, nem segít hogy meggyógyuljak, nem számíthatok rá... A TV-ben egy krimi ment, éppen egy halott embert mutattak, amikor hirtelen felugrott és azzal, hogy "jobb lenne nem élni" kirohant a szobából. Megpróbáltam összeszedni magam és kivánszorogtam az udvarra, hogy megnézzem ott van-e, de csak a szállásadónkat láttam, a hintaágyban ült. Elmondtam neki, hogy összevesztünk Casanovával, de majd biztos visszajön, ha lehiggadt, hiszen nem volt nála semmi, üres kézzel rohant ki a szobánkból... A szállásadónk következő mondata az életemet mentette meg amikor elmondta, hogy látta és beszélt is vele, de nem üres kézzel távozott, egy összehajtott nejlon szatyor volt a kezében és iratok voltak benne...

Abban a pillanatban szembesültem azzal, hogy milyen mérhetetlen gonoszság lakozott abban az emberben... Amikor a fürdőszobába kitámolyogtam, zuhanyozni, vagy WC-re mentem, Ő mindig felemelte az ágyneműtartót, amin feküdtem, és kivette a bőröndöt, amiben az iratokat tartottuk, átkutatta és kivette azt amire szüksége volt, eldugta valahol, valószínűleg a ruhája alá, majd a bőröndöt visszatette az ágyneműtartóba és vissza ült ugyanabba a pózba mint amikor kimentem. Az így összeszedett és a ruhája alá bujtatott iratokat később eldugta valahol a lakásban, a szobánkon kívül, és várt a kedvező alkalomra, amikor veszekszünk és összeomlást színlelve elrohanhat. Természetesen alibit is gyártott magának, és olyan internetes felületen amiről tudta, hogy soha nem lépek be, és nem fogom elolvasni - tehát a tervét nem veszélyezteti - nekem is "búcsúlevelet" irt, mint anno az előző feleségének. Tudta, hiszen többször is letesztelt, hogy ha eltűnik akkor én pánikrohamot kapok, s látta milyen súlyos állapotba kerültem amikor a brüsszeli eset után mentőt kellett hozzám hívni. Tudta, hogy már az öngyilkosság gondolata foglalkoztat, hiszen alig pár napja mondtam neki. Tisztában volt vele, hogy ha nem csak órák múlva, de éjszaka sem jön vissza, hírt sem kapok róla, és az alibi búcsúlevelet nem fogom elolvasni, nem tudok majd megbirkózni a gondolattal, hogy azzal rohant el, hogy meg akar halni... A gyógyszereket akkor már szándékosan ott hagyta mellettem, amit nem sokkal korábban a nővérem segítségével szerzett be nekem: antidepresszáns, nyugtató, altató, vérnyomás csökkentő, mindből több doboz, körülbelül 500 pirula. Egy egészséges ember is kétségbe esne egy ilyen helyzetben, én pedig mind fizikailag, mind mentálisan  súlyos beteg voltam, aki egy apró problémától is azonnal pánikrohamot kapott, aki állandó irracionális félelemben élt... 

Amikor a szállásadónk elmondta, hogy látta, hogy iratokkal a kezében ment el, percekig nem tértem magamhoz, alig tudtam elhinni, hogy Casanova ennyire gonosz tervet eszelt ki... Ahogyan számított rá, az első gondolatom valóban az volt, hogy túl sok ez nekem...  Úgy éreztem nem tudok megbirkózni a helyzettel és véget vetek a kilátástalan életemnek. De az a tudat, hogy milyen gonosz tervet eszelt ki... Végül győzött bennem az élni akarás, és csak annyi nyugtatót vettem be, hogy az éjszakát átvészeljem, és a gyógyszerek nagy részét pedig kidobtam... 

Mielőtt lefeküdtem felhívtam a volt feleségét, mert azt gondoltam, hogy a rengeteg pénzzel amit elvitt - és akkor még fogalmam sem volt róla, hogy valójában milyen sokat - vidékre utazik a gyermekéhez, és megkértem az asszonyt, hogy ha odamegy akkor adjon át neki egy üzenetet, hogy a félmillió forintból küldjön vissza nekem. Az asszony kárörvendően mondta, hogy nem az Ő dolga és egy gúnyos "sziaaa"-val letette a telefont. Másnap miután Casanova nem jött vissza, erőt vettem magamon és elbotorkáltam a rendőrségre, hogy az eltűnését bejelentsem. Nem akartam kockáztatni, hiszen ha szemernyi esélye is volt annak, hogy tévedtem, hogy valóban összeomlott és az utcán van, akkor a rendőrök találják meg és segítsenek neki. Az ügyintéző jegyzőkönyvet vett fel, majd hazamentem, és megpróbáltam kitalálni, hogy mit kezdjek az életemmel. 

Miután a szállásadónkkal beszélgettem, úgy döntöttem, hogy bár Casanova nem érdemli meg, de értesítem róla, hogy körözést adtak ki ellene eltűnés miatt, és menjen be az első rendőrségre, jelezze, hogy jól van. Amikor Facebookon üzenetet akartam neki írni, döbbenten vettem észre, hogy nem csak írni nem tudok neki, de az adatlapját sem látom. Az első gondolatom az volt, hogy lehibernálta magát, azonban amikor a szállásadónk elmondta, hogy Ő látja az adatlapját, rájöttünk, hogy engem tiltott le. Ekkor végképp bizonyossá vált, hogy játszmázik, és semmi baja. A szállásadónkat megkértem, hogy írjon neki üzenetet, írja meg neki, amit eredetileg én szerettem volna, hogy ne ijedjen meg, körözés alatt áll eltűnés miatt, menjen be a rendőrségre, jelezze, hogy jól van. 

Nem sokkal később Casanova feloldotta a tiltásomat és jelentkezett... Elmondta, hogy jól van, menjek már be legyek szíves a rendőrségre és vonassam vissza a körözést. Akkor még nem tudtam, de nem azért jelentkezett és adott hírt magáról, mert elállt volna az alattomos tervétől, hogy engem tönkre tegyen... Azért jelentkezett és adott hírt magáról, mert akkor már Angliába induló buszra várt és a körözés számára később problémát jelentett a határokon. A rendőrségre nem mert bemenni, hiszen akkor számot kellett volna adnia a cselekedeteiről, inkább vállalta a megszégyenülést az utastársai előtt ha a francia határon "kapcsolják le", mert ott már nem fenyegeti az a veszély, hogy szembesítik velem és kiderül mit tett. Azt, hogy Angliába készül elfelejtette megemlíteni, ellenben miután megírtam neki, hogy a volt feleségét felhívtam, mert azt hittem oda ment, Facebookon több üzenetben is megírta, hogy nem megy hozzájuk, inkább hajléktalan lesz.  Azt, hogy valóban nem ment el a 3 éve nem látott fiát meglátogatni, néhány nap múlva tudtam meg, amikor a Családsegítő Központ telefonon keresett és az elérhetősége iránt érdeklődtek. A volt feleség miután szembesült vele, hogy Casanova a rengeteg pénzzel nem ment hozzájuk, elrohant a Családsegítőbe és kerestetni kezdte, megadva a telefonszámomat. Facebookon megírtam Casanovának, hogy rosszul vagyok és képtelen vagyok újra elmenni a rendőrségre, de az eltűnéséről szóló jegyzőkönyv képét elküldtem neki, hogy lássa,  nem kell félnie, nyugodtan jelentkezhet... 

Nem tudván, hogy már Londonban van, megírtam neki Facebookon, hogy szeretnék elválni tőle és visszamegyek Angliába. Akkor szembesülhetett vele, hogy a helyzet nem a kedve szerint, sőt számára roppant kellemetlenül alakul, mert - és ezt csak hetekkel később tudtam meg - egy rágalmazó levelet írt rólam a managerünknek, így akarván visszaszerezni a munkáját Londonban -  s ez nyilván kifog derülni, ha én visszajutok... Ezért hirtelen segítőkésznek mutatkozott és egy üzenetben megírta, hogy támogatja, hogy menjek el orvoshoz, hiszen egyedül nem tudok meggyógyulni sem a pánikbetegségemmel, sem az alvászavarommal, sem a vérnyomásommal sem a bokámmal sem a mentális betegségemmel.  Jól átgondolt üzenet volt, egy olyan helyzetben levő embernek mint amiben én akkor voltam, olyan események után amit nekem Ő megrendezett, nyilván azt gondolta elegendő lesz ha emlékeztet rá, hogy mennyiféle betegségben szenvedek, s nem merek egyedül nekivágni Angliának. Azzal, hogy játszmázott és emlékeztetett rá milyen alávaló ember, akkor már éppen az ellenkezőjét érte el. Lassan összepakoltam és taxit hívtam másnap reggelre. A taxis segített bepakolni a dobozaimat, mert menni is alig bírtam, a lábam is és a lelkem is katasztrofális állapotban volt. Először a gyermekeimhez mentünk, utoljára még látni szerettem volna Őket, majd az állomásra vitt és leutaztam a nővéremhez, akinél néhány napot töltöttem, hogy erőt gyűjtsek. Interneten szállást kerestem, majd kimentem a repülőtérre és az első londoni járatra jegyet vásároltam. 

Még a nővéremnél voltam, amikor a rendőrségről telefonon kerestek és elmondták, hogy Casanovát a Francia - Angol határon előállították, és nekik elmondta, hogy köszöni szépen, tökéletesen jól van, éppen haza utazik Angliába. Akkor már nem sokkolt, hiszen már tudtam, hogy ott van, mert egy kolléganőnk Facebookon megírta, csak a gyomromat forgatta fel... 

Miután Londonba megérkeztem és a szállásomat, pontosabban az ágyamat amit béreltem, elfoglaltam, első utam a munkahelyemre vezetett. A vezetőnek megpróbáltam elmondani, hogy külön váltunk és egyedül folytatom az életemet, valamint, azt is elmondtam, hogy szeretnék továbbra is ott dolgozni. A főnököm percekig nem szólalt meg, furcsán nézett rám, én pedig nem értettem, hogy mi történt. Végül azt mondta, hogy nem tud órát adni, mert nincs motor, sokan vagyunk... Nem értettem, hogy mi történt, hiszen Casanova heti 6 napot dolgozhatott a kollégák elmondása szerint, pedig Ő is csak pár nappal előttem érkezett vissza, engem pedig már a munkahelyem is tönkre akar tenni? Hiszen ha nem dolgozom akkor a pénzem elfogy és hajléktalan leszek. Ezt elmondtam a vezetőmnek is, aki végül hezitálva, de azt mondta, jó, ad heti 2 napot. Megköszöntem majd hazamentem. Casanovával - lévén, hogy én nem dolgozhattam - napokig nem találkoztunk, de neki nyilván elmondták, hogy visszatértem, így igencsak kutyaszorítóban érezhette magát... Valószínűleg elképzelni sem tudta, hogy hogyan fogok reagálni, hiszen sejthette, hogy én úgy élem meg a helyzetet, hogy aljas módon megpróbált öngyilkosságba hajszolni és meglopott... Ezért minden eshetőségre felkészülve "levelet ragadott" és írt egy valószínűleg gyomorforgató "szánom - bánom" üzenetet. De csak akkor vesse be, ha szükség van rá, egyébként ne szerezzek róla tudomást,  ahogyan a "búcsúlevelét" ezt is olyan felületen írta, ahová tudta, hogy soha nem lépek be. Facebook és az e-mail már nem jöhetett szóba, így a Twoo társkereső oldal mellett döntött, és hogy hihető legyen a bűnbánat, készített magáról egy borzalmasan csúnya, megtört embert ábrázoló fényképet, kitette profilképnek és az üzenetet azzal küldte el nekem. Miután az álnok levelet továbbította, hozzálátott az imidzs építéshez, és Facebookon is profilképet cserélt... "Casanovaként", egy általam készített három évvel korábbi fotóval indult vadászatra. Mint később kiderült, több más nő mellett az unokanővéremmel és a volt kolléganőmmel is viszonyt kezdeményezett...

A rágalmazó levele tőle is szokatlan mestermű lehetett, valószínűleg lehazudta a csillagokat az égről, mert Ő heti 6 napot kapott, engem pedig nem engedtek dolgozni, anyagilag ellehetetlenültem, s a munkatársak is kiközösítettek. A magyar manager akinek a levelet írta, szinte megszállottan alázott meg lépten - nyomon. Mindazok után amin keresztül mentem, újabb Canossát kellett járnom, de a fiam, akivel találkoztam mielőtt visszarepültem, célt adott az életemnek és elhatároztam, hogy a végsőkig megpróbálok kitartani.

Elhatározni könnyebb volt mint a gyakorlatban megvalósítani, mert újra napokig ültem egy szobában egy ágyon és kétségbeesve próbáltam kitalálni, hogyan élem túl az elkövetkező időszakot. Bár Ő rettegett tőle, hogy kiderült, de akkor még nem tudtam a rágalmazó leveléről és a magyar managerrel való szövetségéről sem. Csak azt tudtam, hogy Casanova látványától görcsbe rándult a gyomrom, és ha hozzá kellett szólnom a szám széle remegni kezdett... 

Egy 
kolléganőmnek köszönhetően hamarosan arra is fény derült, hogy miért közösítettek ki a munkahelyemen, Ő hallotta a pletykát arról, hogy Casanova - nyilván abban a hitben, hogy a terve sikerült,  végleg padlóra küldött Magyarországon és nem jutok vissza Angliába - hogy a munkáját visszakapja, levelet írt a magyar managerünknek, amiben tömören összefoglalva az állt, hogy "minden miattam volt", vagyis az igazság helyett képzelőereje szárnyalásával engem rágalmazott. 
Miután szembesültem azzal, hogy valóban neki köszönhetően viselkedik velem ily módon a munkáltatóm, levelet írtam a Head Office vezetőjének, részletesen bizonyítva Casanova hazugságait, és kértem, hogy adjon lehetőséget a hármunk - Casanova, a manager akinek a levelet írta és jómagam - egyidejű meghallgatására. Én talán már másnap választ és időpontot kaptam, Casanovát pedig egy munkatársam szerint berendelte a Head Office vezetője. Azonban ahogyan életében soha, akkor sem vállalta a cselekedetei következményeit, a tőle megszokott módon azonnal angolosan távozott a munkahelyről is. De hiába ment el, a "szelleme tovább kísértett"... Amikor a magyar manager és egy driver kigúnyoltak, nem tudtam másra gondolni, csak a kollégáim gúnyos megjegyzéseire és arra, hogy nem elég amin keresztül mentem az utóbbi hetekben, Casanova hiába ment el, mégis gúny és megaláztatás tárgya vagyok, mert elhiszik a hazugságait, piros lámpánál kihajtottam az útra, egyenesen az érkező autó elé. Csodával határos módon, bár az ütközéstől több métert repültem, csak a térdeim sérültek meg, de lelkileg végképp összeomlottam. Úgy éreztem, hogy nem tudok ilyen körülmények között dolgozni, mert előbb utóbb meghalok az úton. Nem tudtam másra gondolni, mint hogy nincs más választásom mint véget vetni az életemnek, hiszen a sérült bokám miatt nem tudok huzamosabb ideig sem állni, sem ülni, az egyetlen munka amit eltudok látni motoron lehetséges, de azt ebben a lelki állapotban életveszélyes lenne művelni. Casanova mérhetetlen gonoszsága végül győzelmet aratott, feladtam.

Az, hogy akkor mégsem haltam meg, Angelnek az Őrangyalomnak köszönhető, akit még az első angliai utunk során ismertünk meg a tengerparton, s aki végig kísérte az életünket és számtalan esetben segített. Miután a baleset ért megírtam neki, hogy mi történt és hogy nem bírom tovább, nem akarok az úton meghalni, pedig az lesz, mert nem tudok másra gondolni, csak arra amit Casanova az elmúlt hetekben - otthon és a munkahelyünkön - ellenem elkövetett. Angel abban az időben már Amerikában élt, egyetemen tanult, akkor is előadáson volt, de kiment a teremből és felhívott. Hosszan beszélgettünk, végül sikerült megnyugtatnia, és erőt adott a folytatáshoz. Másnap a Head Officeban a munkáltatóm is a támogatásáról biztosított, és attól kezdve heti 6 napot dolgozhattam. A kollégákkal fokozatosan rendeződött a kapcsolatom, és mivel végleg eltűnt az életemből az amivel az elmém nem tudott megbirkózni - Casanova - lassan meg is gyógyultam. 

Hosszú, hónapokon át tartó embert próbáló időszak volt, de a gyógyszereket sorban sikerült letennem, egyre ritkultak, majd megszűntek a pánikrohamok, keveset már aludni is tudtam és a vérnyomásom is normalizálódott. A gyermekeimmel rendeződött a kapcsolatom, célt adtak az életemnek, s egy addig nem ismert kiegyensúlyozott, nyugodt angliai élet kezdődött számomra, amit még Casanova álnoksága sem tudott már felborítani. Amikor időnként hírt hallottam róla, mint például amikor az unokanővérem elmesélte, hogy kikezdett vele, vagy amikor kiderült, hogy a lányomat egy álnok levéllel kereste meg, már nem tört meg, csak üzenetet írtam neki... Amikor egy év után a munkahelyemen lesett meg, már annak ellenére kedélyesen eltudtam vele csevegni, hogy nem hazudtolta meg önmagát és elfutott, miután rájött, hogy észrevettem... Például elmondtam neki, hogy szeretném beadni a válópert... 

Hónapokkal később üzenetet kaptam az unokanővéremtől, hogy levelem érkezett az egyik budapesti bíróságtól, felhívtam hát Őket. Amikor elmondták, hogy 3 hét múlva válóperes tárgyalásom lesz, a hideg kirázott... Majd amikor az is kiderült, hogy Casanova már előző év végén elindította az eljárást, már meg sem lepődtem... Kutyából nem lesz szalonna, Casanovából sem egyenes ember... Amikor találkoztunk "elfelejtette" megemlíteni, hogy ne fáradjak vele, Ő már régen elindította a válópert... 

Gyorsan repülőjegyet rendeltem, majd - mivel biztos voltam benne, hogy hazugságokkal fog megjelenni a bíróságon - nekiálltam és megírtam az iratomat, részletezve benne az eseményeket, úgy ahogyan valóban történtek és kértem a házasság felbontását. Miután az iratot postára adtam, újra rám tört az az érzés, mint amikor a telefonban értesültem arról, hogy 3 hét múlva tárgyalás lesz... A hideg rázott a gondolattól, hogy majdnem megúszta...

Judy Tailor

2018. július


A folytatásban az elképesztő válóperünkről olvashatsz amiben azóta jogerős ítélet született. 

Részlet a folytatásból:

"A történet szereplői valószínűleg már szembesültek azzal, hogy Casanova felhasználta, manipulálta Őket, s különösebb következmények nélkül túl is lépnek majd a történteken... A bíró elfelejti, hogy bedőlt nekik, elfelejti az ellene folyt vizsgálatokat, az ügyvéd is megemészti, hogy a Mónika Show-tól nem is járt olyan messze, csak épp saját magukat alakították benne... A "szerető" viszont egyszer szembesül majd azzal, hogy Ő az akinek nem volt szerencséje, mert Ő elkövetett helyrehozhatatlan bűnt - felhasznált és meggyalázott egy halottat - bábuként Casanova érdekében cselekedve... S valószínűleg az a pillanat sem lesz könnyű számára, amikor azzal szembesül, hogy az elmúlt három év illúzió volt, s Ő csupán egy főszereplő volt Casanova bábszínházában..."

Az olvasáshoz kattints az alábbi linkre: